Meghalt az édesapám.Most már tudom, milyen az érzés, amiről költők, írók írtak,hogy csak egyszer, még egyszer láthatnám. Csak utoljára megfoghatnám a kezét. A szemem láttára fogyott el. És mégis bízott, bíztunk abban, hogy a születésnapjára otthon lesz. Még akkor is hittem, amikor láttam elkeseredett harcát a halállal. S egy este, az ágya mellett rádöbbentem, hogy innen már nincs visszaút. Láttam amint megpróbál felülni de hiába. Láttam elvékonyodott ujjait, pillekönnyűvé vált testét, amikor inni kért, éreztem micsoda erőfeszítésébe kerül, azt az egyetlen kortyot lenyelnie.És akkor már éreztem tudtam, hogy el fog menni. Itt hagy, és nem lesz többé velünk itt a földön. Nem lesz akire haragudjak. Nem lesz akire számítsak. Nem lesz aki felhív telefonon, hogy nézzük meg, mikor kezdődik a kézilabda mérkőzés. A napok lassan vánszorogtak, és én mellette ülve 
gondolkodhattam. A múlton.Első emlékeim,egy másik városhoz kötnek, mentünk a hóban, szorította a kezem,akkor vitt először könyvtárba.
Ma is érzem a nehéz bársonyszönyeg, és könyvek illatát, és intésére, hogy csendben legyek amíg ő választ. Nagy nehéz jogi könyvek voltak, akkor végezte az egyetemet.S aztán a megérdemelt jutalom, választhattam az akkor oly divatos "menő" diafilmek közül, és leadta a már megnézetteket.Nagyon szigorú ember volt. Annak kellett lennie, hogy életünk nyugodt mederben follyon, hisz anyánk, néha oly gyenge volt, hogy szinte egy harmadik gyemeknek számított.Valóban rossz gyerek voltam? Vagy csak az ő mércéje szerint? Tény hogy sokat büntetett. De tán ezt is kösszönöm kéne, mert ha akkor nem tanulom meg, hogy az élet kemény is tud lenni, ma semmi nem vagyok.Tiniként, majd fiatal felnőttként is sokat vitatkoztunk. Vitatkoztunk...... ő szidott én hallgattam, csak magamban mertem mondani a magamét. Nem tudom miért, de tényleg így volt, soha nem mertem visszaszólni . Tán a tisztelet? Vagy félelem a büntetéstől ?Nem tudom, s ma sem tudom megfogalmazni. De tiszteltem, az erejéért, azért mert amiben hitt, bármi történhetett, az meg nem ingott benne soha. Volt magyar baka, hadifogoly, partizán, majd a munkája lett az élete. És felnőtt fejjel doktorált. Felelőséggel teli munkája mellett tanult, éveket, hónapokat, éjszakákat, s ha én nem is, de majdan született húgom, felhőtlen homlokot rajzolt, állandóan gondokkal teli fejére. Mert mint mondtam az élete volt a munkája. S amikor egy élet munkáját veszni látta, hátat fordított mindennek, és már csak a családjának élt. Hazudok, szépíteni akarom az általam vélt igazságot, de nem a családjának élt, hanem magának. Mert szerinte az élet az tisztesség, s az általa vélt tisztesség az élet. Szerette ha úgy történnek a dolgok ahogy ő akarja. Sok mindent meg is tett ezért. Mondhatom azt ,hogy sokszor ittam meg ennek a levét, de soha nem vitatkoztam vele. Bármennyire különböztünk, annyira hasonlítottunk egymásra. Mindketten védtük a magunk által igaznak hitt valóságot. A különbség csak az volt, hogy ő elmondta a magáét, én nem. De őt ez nem is érdekelte, mert igazság csak egy volt, s az az övé.Tiszteltem ezért. Hogy szerettem-e? Igen nagyon szerettem. Gyermekként, mert szép ember volt, fontos ember volt,bátor, és erős volt, az én apám. Volt amikor iszonyúan büszke voltam rá. Ő volt a fontos ember, és én jártam úgy, mint egy kiskakas. S aztán jött a meg nem értettség, a nézetkülönbségek okozta, perpatvarok, és mégis szerettem, mert valahol mindig felleltem az igazságot, a féltést,és kitartást. És szerettem ahogy szeretett.A testvéreit, a családját. Mintha egy titkolni való dolog volna, soha ki nem mondta, de oly szeretetteljes tisztelettel bánt a testvéreivel, hogy más talán senki, soha. Példa a mai napig elöttem, ahogy nővéreit, bátyját védte, oltalmazta, hiszen ő a legkisebb gyermek ért el az életben annyit ,hogy ő lett testvérei oltalmazója. Ha testvérek szeretetéről esik szó, mindig az ők egymás iránti szeretetük a mérce, amely oly ritka, hogy talán nincs is olyan több. És anyám, ó anyám. Ha tudnád odafönt, hogy mit meg nem tett érted.Igen azt is tudom, hogy te mit adtál cserébe, de talán ennek így kellett lennie. Adok, kapok. Egy szerelem csak így marad élve. Anyám halálakor döbbenten találgattunk. Szenvedett mint egy elveszett kutya, értelmetlenné vált egy időre minden, s mint ,ezt is elintézte magában, magával. Csak egyedül, tudtunk nélkül járt ki a sírhoz, egy szál vörös rózsával. Tán még sirdogált is egy kicsit. De csak úgy, hogy senki ne lássa. Aztán lassan feléledt, egymás után jöttek a dédunokák, és ismét büszke lett és erős, s újra indult az élet. Jó volt. Jó volt ,hogy tudtuk, hogy van, hogy bármikor mehetünk hozzá, hogy felhívott vérig sértődve, ha nem jelentkeztünk két napig, felháborodott a mai dolgokon, nem is felháborodott, hisz nem is tudott már sok változásról, mert egyszerűen nem is érdekelte. Csak meglepődött amikor a változások őt is utolérték, mondta, a magáét, felháborodott, a "csirkefogókon". Miért kellett ezt tenni velünk? Miért betegedtél meg? Miért nem érezted,hogy mennyire kellesz, ha senkinek hát nekem! és a másik lányodnak! Miért nem tudtál még várni, csak egy kicsit, minden jó lett volna, miért kellett föladnod? Tudom, és megértelek. Fájt, hogy nem segítenek! Hogy csak egy voltál a sok beteg öregember közül, az orvosok számára! Felháborított a lelketlenségük, az oda nem figyelésük, a közönyük. Megsértődtél, s már akkor úgy gondoltad nem számít tovább az egész. De mi itt voltunk! Mi féltettünk! Mi akartuk,hogy légy még velünk! Hiába, most is neked lett igazad, és úgy lett, ahogy te akartad!A fájdalom, hogy nem vagy itt,húsba markoló. Egyedűl vagyok, és látom tehetetlen tested, amint lökik, vonszolják, az én erős apámat, igen igazad van, ne csinálják ezt,már veled.A legjobb volt amit tehettél.Elaludtál csendben egy novemberi hajnalon,s kint a fákat kócolva megérkezett a novemberi tél.
Ma is érzem a nehéz bársonyszönyeg, és könyvek illatát, és intésére, hogy csendben legyek amíg ő választ. Nagy nehéz jogi könyvek voltak, akkor végezte az egyetemet.S aztán a megérdemelt jutalom, választhattam az akkor oly divatos "menő" diafilmek közül, és leadta a már megnézetteket.Nagyon szigorú ember volt. Annak kellett lennie, hogy életünk nyugodt mederben follyon, hisz anyánk, néha oly gyenge volt, hogy szinte egy harmadik gyemeknek számított.Valóban rossz gyerek voltam? Vagy csak az ő mércéje szerint? Tény hogy sokat büntetett. De tán ezt is kösszönöm kéne, mert ha akkor nem tanulom meg, hogy az élet kemény is tud lenni, ma semmi nem vagyok.Tiniként, majd fiatal felnőttként is sokat vitatkoztunk. Vitatkoztunk...... ő szidott én hallgattam, csak magamban mertem mondani a magamét. Nem tudom miért, de tényleg így volt, soha nem mertem visszaszólni . Tán a tisztelet? Vagy félelem a büntetéstől ?Nem tudom, s ma sem tudom megfogalmazni. De tiszteltem, az erejéért, azért mert amiben hitt, bármi történhetett, az meg nem ingott benne soha. Volt magyar baka, hadifogoly, partizán, majd a munkája lett az élete. És felnőtt fejjel doktorált. Felelőséggel teli munkája mellett tanult, éveket, hónapokat, éjszakákat, s ha én nem is, de majdan született húgom, felhőtlen homlokot rajzolt, állandóan gondokkal teli fejére. Mert mint mondtam az élete volt a munkája. S amikor egy élet munkáját veszni látta, hátat fordított mindennek, és már csak a családjának élt. Hazudok, szépíteni akarom az általam vélt igazságot, de nem a családjának élt, hanem magának. Mert szerinte az élet az tisztesség, s az általa vélt tisztesség az élet. Szerette ha úgy történnek a dolgok ahogy ő akarja. Sok mindent meg is tett ezért. Mondhatom azt ,hogy sokszor ittam meg ennek a levét, de soha nem vitatkoztam vele. Bármennyire különböztünk, annyira hasonlítottunk egymásra. Mindketten védtük a magunk által igaznak hitt valóságot. A különbség csak az volt, hogy ő elmondta a magáét, én nem. De őt ez nem is érdekelte, mert igazság csak egy volt, s az az övé.Tiszteltem ezért. Hogy szerettem-e? Igen nagyon szerettem. Gyermekként, mert szép ember volt, fontos ember volt,bátor, és erős volt, az én apám. Volt amikor iszonyúan büszke voltam rá. Ő volt a fontos ember, és én jártam úgy, mint egy kiskakas. S aztán jött a meg nem értettség, a nézetkülönbségek okozta, perpatvarok, és mégis szerettem, mert valahol mindig felleltem az igazságot, a féltést,és kitartást. És szerettem ahogy szeretett.A testvéreit, a családját. Mintha egy titkolni való dolog volna, soha ki nem mondta, de oly szeretetteljes tisztelettel bánt a testvéreivel, hogy más talán senki, soha. Példa a mai napig elöttem, ahogy nővéreit, bátyját védte, oltalmazta, hiszen ő a legkisebb gyermek ért el az életben annyit ,hogy ő lett testvérei oltalmazója. Ha testvérek szeretetéről esik szó, mindig az ők egymás iránti szeretetük a mérce, amely oly ritka, hogy talán nincs is olyan több. És anyám, ó anyám. Ha tudnád odafönt, hogy mit meg nem tett érted.Igen azt is tudom, hogy te mit adtál cserébe, de talán ennek így kellett lennie. Adok, kapok. Egy szerelem csak így marad élve. Anyám halálakor döbbenten találgattunk. Szenvedett mint egy elveszett kutya, értelmetlenné vált egy időre minden, s mint ,ezt is elintézte magában, magával. Csak egyedül, tudtunk nélkül járt ki a sírhoz, egy szál vörös rózsával. Tán még sirdogált is egy kicsit. De csak úgy, hogy senki ne lássa. Aztán lassan feléledt, egymás után jöttek a dédunokák, és ismét büszke lett és erős, s újra indult az élet. Jó volt. Jó volt ,hogy tudtuk, hogy van, hogy bármikor mehetünk hozzá, hogy felhívott vérig sértődve, ha nem jelentkeztünk két napig, felháborodott a mai dolgokon, nem is felháborodott, hisz nem is tudott már sok változásról, mert egyszerűen nem is érdekelte. Csak meglepődött amikor a változások őt is utolérték, mondta, a magáét, felháborodott, a "csirkefogókon". Miért kellett ezt tenni velünk? Miért betegedtél meg? Miért nem érezted,hogy mennyire kellesz, ha senkinek hát nekem! és a másik lányodnak! Miért nem tudtál még várni, csak egy kicsit, minden jó lett volna, miért kellett föladnod? Tudom, és megértelek. Fájt, hogy nem segítenek! Hogy csak egy voltál a sok beteg öregember közül, az orvosok számára! Felháborított a lelketlenségük, az oda nem figyelésük, a közönyük. Megsértődtél, s már akkor úgy gondoltad nem számít tovább az egész. De mi itt voltunk! Mi féltettünk! Mi akartuk,hogy légy még velünk! Hiába, most is neked lett igazad, és úgy lett, ahogy te akartad!A fájdalom, hogy nem vagy itt,húsba markoló. Egyedűl vagyok, és látom tehetetlen tested, amint lökik, vonszolják, az én erős apámat, igen igazad van, ne csinálják ezt,már veled.A legjobb volt amit tehettél.Elaludtál csendben egy novemberi hajnalon,s kint a fákat kócolva megérkezett a novemberi tél.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése