A bolond ha olvas

Eddigi életem, fájdalomról, bukásokról, felkelésekről, s újabb bukásokról szólt. De mindig felálltam.Mert volt mibe kapaszkodnom. Kapaszkodtam én mindenbe, és mindenkibe. Elmentek, itt hagytak. De valami mindig maradt, és segített. Nem is valami, hanem valamik. A könyvek, a zenék. Ősi bakelit lemezeim, ma nekem az aranynál értékesebbek. Könyveim egy szálig a fejemben vannak. Ha egy hiányzik a polcról, már észreveszem.Ha egy klasszikust sikerül meghallgatnom, sírok. Máson is sírok. Pl. Presser régebbi dalain. Nem azért mert jobbak, mint a mostaniak, hanem mert azok az ifjúságom."képzelt riport egy popfesztiválról" Déry Tibor. Presser Gábor, Adamis Anna. Életet mentettetek. A műtőbe gurulva ez járt a fejemben: valaki mondja meg.... Nem mondta meg senki. Semmit. A szemembe.Legyen öröm, bántás, rágalom, fájdalom, egyedül, mindig csak egyedül. De nem volt nehéz. Itt voltak a könyveim, a kedves újságjaim, és kedves emlékeim.De a múlt démonai, most sem hagynak. Nappal már elmennek, de éjszaka mindig támadnak. Mintha tudnák, hogy akkor sebezhető vagyok. S meg is sebeznek nagyon. Órák kellenek mire megszabadulok, még az emléküktől is.Nem, nem igaz, az emléküktől soha nem szabadulok. S vannak ráadások. Hiába nem kérem. Álmomban itt vannak, s harcolok velük.De mindig győzök.S napjaim bár látszólag üresek, mégis telve, az agyammal. Az agyamban lévő kevéske tudással. Amit életem folytán felszedtem, megtanultam, tapasztaltam, s a könyvek adta értékek. Senki nem látja mennyi értékem van. Azt mondják, szegény vagyok. Igen pénzzel mérve szegény. De emberi értékeket lehet-e pénzzel mérni? Nem tudom. Viszont kenyeret, lakást, pénzt, nem adnak, emberi értékekért. Sokan, nagyon sokan nem is ismerik. Mi az ,autó, lakás, üdülő, vásárolhatsz érte? Nem . Tehát szegény vagyok. Nagyon szegény. S, hogy kibírjam e szegénységet olvasok, és írok. Mindent. És mindent hallgatok. Jó a fülemnek.S tán gyógyít is. És segít túltenni magam, emberi botorságokon, s így csak éjjel jönnek, az álmok képében a rossz emberek. A rossz emlékek. A rossz jelenek. De én olvasok, és zenét hallgatok. Senki nem tudja ,hát megsúgom, erőt ad. Pénzt nem ,erre senki ne számítson, de erőt, s tiszta gondolatot, igen. És az életben ez a fontos.Vagy volt, a fontos. Ma mi a fontos nem tudom, de sejtem. Nem igaz, tudom. És elkeseredem.Nem beszélek róla senkinek.Mert félek. Mert az ilyen ember bolond. Nem én mondom, más mondta. Tehát bolond vagyok, én kis bolondom magamnak. Gyere hadd vigasztaljalak.

Látomások a zenével

Olvasni jó. Mert addig sem kell beszélgetni,tv-ét nézni, és nem kell hatszor körbefutni a háztömböt, hogy az isten áldjon meg, mozogj már egy kicsit.Olvasni jó. Mert készen kapod leírva azt, amit te is éppen úgy gondolsz, de egy épkézláb mondat nem jön ki belőled. Olvasni jó. Mert megismered a világot, ahol jobb volna élni,ahol Isten őrizz... Mert házhoz jön Szürreál Laci, aki akár az a réges- régi, oldalra fésült hajú, lomha mozgású, 46-os cipőt viselő bárzongorista fiú is lehetne, aki...És akkor már nincs megállás, jönnek zuhognak az emlékek, te lefelé mész, ő fölfelé jön a csigalépcsőn,folytonosan szembejövő vonatok, az isten szerelmére, mikor vált pirosra a szemafor!?Elolvasol egy novellát, kettőt, sokat. A múlt a jelen és a jövő. Ismerősek és ujoncok.Már leigazoltak, és diplomára várók. Mind egy helyen és mind a zenéről. Mert olvasni jó.Kezdd el.Úgyis abbahagyod, mert tolulnak az emlékek. Például így: Fiatal voltam,és mindenre képes.Kezembe adtak egy fagottot, jó nagy. És nehéz. Hazacipeltem, hogy bemutassam. A tudásom: négy hangot. Én is röhögtem.Egy ideig hurcoltam a városon át egy tanárhoz,aki szolfézst tanított,azt is gyatrán.Együtt próbáltunk kicsiholni egy, egy hangot, de a hangszer ellenállt. Nem harcoltam, csak nevettem. Jókat. Aztán szép lassan bemutatkozott a többi is. A táncoslábú magas, sudár.Szerette az operát.És együtt sírtunk Rigolettóval."Térden állva jövök hozzád" énekelte az orosztanár,de én inkább Bobby Solóra szavaztam.Pali bácsinak ellenálltam. Dacos voltam, és alkalmazkodni képtelen.Csupa közepes osztályzat.Aztán jöttek a Bartók- kórusok. Elbőgtem magam.Őt év múlva meghalt.Először nálunk.Brucknert vezényelt.A vállával, a lapockájával, minden hajszálával.Nem akartam, hogy megforduljon. Zengtek a kürtök, és én képtelen voltam tapsolni. Ölben hozták be.Leültették a zongorához, döbbent csend. Tíz perc múlva nagyobb volt nálam.Sokkal. Nem igaz, hogy az énekhang. Inkább a hegedű. Ahogy ő játssza Bachot.Derűvel és életörömmel. A kezébe adják a hangszert, mert két bottal jön be. Nekem is majd ezt húzzátok.Már nem sok anyuka. Mindjárt.És kinyillik ég, és föld, összeverődik száz cintányér, mit száz, ezer és tízezer,kiszakad egy új élet, azt hiszem, mégiscsak az emberi hang. Az a legszebb. Hirek: eltűnt, nem találják, talán, de mégse. És összeborul ég és föld.Nincs zene, nincs hang.Visz hangtalan csönd. Éles kanyarban letarolt fa. Oldalán kis koszorú, körülötte gyerekrajzok.Csak a gordonka tud így szólni.Fáj. Fáj a hang. Zsúfolt terem, zsivaj, lárma. Remegő lábbal a zongorához.Csak a kopogó hangok. Ellazulok ,élvezem. Most azt csinálok velük, amit akarok. és jönnek utánam. Félelmetes.

A zene a miénk ! egy női magazin írásaiból kiderűlt, nemcsak az írók írnak jól a zenéről, hanem a zenészek is szívesen írnak az irodalomról.

Engem igazán Abody Rita Szívdob c. írása ragadott meg, azt éreztem igazi telitalálatnak a színvonal tekintetében elsőrangú munkák között.Nem pusztán azért, mert magam is egy kicsit érintett vagyok- hatéves korom óta küzdök a reumatikus lázzal, és annak szövődményeivel,amelyek egy időben a szívemet sem kímélték- és ezért hasonló életkorban bármikor csereszabatos lehetnék a novellában szereplő csöppséggel:nem is azért mert a muzsika mindenható erejébe vetett hitem, pontosan megegyezik az íróéval, hanem, mert a szavakon túli művészetek talán legabsztraktabbjának megjelenését szavakkal érzékeltetni egyáltalán nem kisebb művészet.Meglehet, nagyregényre is alkalmas lenne a felvetett téma, ilyen formában azonban olyan sűrítmény,amely- mint a népdal-egy élet legfontosabb eseményére fókuszálva a lényeget, a minden mást elhomályosítót, ragadja meg láttató erővel: méltó folytatása Örkény Egyperceseinek. Tudom sok olvasó nem ismeri e művet, ezáltal nem is tudja miről beszél Kocsis Zoltán.Ezért ajánlom a mű elolvasását minden kedves olvasónak. Nagy élményük lesz ezt ígérhetem !Az írás megtalálható a Nők Lapja Novella idei nyári különszámában.

Emlékkönyv nosztalgia

Vedd elő emlékkönyvedet, s gyermek leszel újra. Gyermekkori féltett kincseink.Fiókok őrizték,míg pörgött az idő kereke.Vagy eltűntek a semmibe.Bennük ákombákomos, körmölt, tintásüvegbe, kalamárisba mártott, tollszáras tollheggyel, reszkető kis kézzel írt, gyerekes versikék. Az első lapokon gyöngybetűk. Édesanyáé, nagyikáé, keresztszülőké, kiknek ajándéka e díszes könyvecske.:A lapokat forgatván a fekete-fehér öltözetű apácák, tanítók, tanárnénik írásai,kik kezünkbe adták az írás eszközét, vagy a három lábon álló fekete, kockás vagy csíkos táblánál a krétát. Amott apu, papa, tisztelendő úr, szálkás kézírása. Simogatja a betűket a kezünk, emlékünk, szeretetünk. Jucikák, Mariskák, Bözsikék, Macák, copfos, fehér masnis, matrózruhás polgáristák betűi. Az apa késsel hegyezte színes ceruzás rajzokon satírozott keresztben, Jézus szentképről másolt arcképe.A záró oldalon:"Utolsó lapra írom a nevemet,utolsó leszek, ki téged elfeled." Jókívánságok! Jövő/ előtted a pálya, Leonardo Da Vinci-, Arany , Mécs László, Vörösmarty- idézetek. A rózsákkal szegélyezett társas lapon, osztálytársak, iskolatársak, rokonok nevei. Az alsó sarokban a piros rózsa leplén két nagybetű! A titkos monogram. Ma már unokáink hajtogatják le, fel. Örvendezve játszanak azzal, amit mi akkor nagyon komolyan vettünk, és megszépítette lányos napjainkat. Talán ők, s az idő, továbbra is megőrzi féltett kincseinket, mert vannak.Kinek szalvéták, ha orrom közéjük fúrom, még most is érzem akkori korom illatát, öltöztetőbabák, mi rajzoltuk, s papírból kivágva, nagyobb ruhagyűjteményünk volt, mint bármelyik mai sztárnak. Az igaz ma ezek a papírbabák s ruháik, kicsit sárgák. De őrzik emlékeinket, és bizonyítják azt, hogy mi is voltunk gyerekek, kamaszok, majd ifjú felnőttek, s nem vén, a mai kor tudatlanjaként, születtünk e földre. Életünk más volt, az igaz, szegényesebb, közösebb, de tán boldogabb. Mert volt jövőnk. s hittük, ha felnövünk, gyermekeink veszik át tőlünk, a staféta botot. Lám Emlékezni jó.S kinek emlékei vannak már gazdag ember.Néha elmeredve saját gyermek, s ifjú korunkon, remélve azt, hogy életünk, nem hiába volt.