Élve az alvilágban

Már egész vasárnap szörnyen érezte magát. Fájt mindene, a nyaka majd kiszakadt, de a többieknek nem szólva tovább végezte teendőit. Azután este, már alig látott, forgott az egész szoba, jónak látta menni az sürgősségire. Ott azt mondták zárójelentését meglátva, hogy az ott feltüntetett kórházba menjen vissza. Nem is bánta, hiszen jól tudta, hogy szeretett orvosa van ügyeletben. Odaérve, meg is lett a mentőangyalnak hitt doki, akinek elmondta hogyan van. Egyből vérnyomásmérés, meg is volt a titok, a rosszullét titka készülő agyinfarktus. Gyógyszert kapott amitől kissé jobban lett, bár kis idő múlva, újra kezdődött az egész.Vártak, s mivel nem történt semmi, se papír, se egyetlen jó szó, csak annyi ,hogy menjenek haza, hiszen az éjjelt nem tölthetik a váróban, Egy közeledő agyinfarktus árnyékában. Félt. Nagyon félt, tökéletes halálfélelem uralkodott el rajta. Kérte az orvosát jöjjön vissza, válaszként azt kapta, felveszik ha akarja,  a zártra megfigyelésre. Ekkor már az eszmélete csaknem elment, tenni semmit nem tudott, alig gondolkodni. Tudta mi van ott , az úgynevezett orvosi felügyelet kellett, így semmit nem tehetett. Mindent feltett egy kockára: Mivel ha nem marad, bármelyik pilantban összeeshet, aminek kezdeti zajlását, a z őt vizsgáló orvos jelezte. Viszont ha marad, jól tudta, a borzalom, amit csak hírből ismer, nem annyi lesz, amennyi a sejtése.  Kimondta , marad. Mindenki aki csak ott volt, próbált hatni rá, ne menjen be, még a ruháit összeszedő gondozó is próbálta visszatartani. De mi lesz ha visszalép? Lehet hogy megússza, de mi lesz később? Ezt így nem lehet kibírni. Már nem látott semmit, forgott minden, elfényesedtek a falak, és csak tántorogva lépdelt a mutatott szoba felé. A folyósó mocskos, bűzös, vizelet, cigarettaszagú volt, és emberszaggal keveredett. A kórtermében hat ágy helyett nyolc volt bezsúfolva, bár semmi személyes holmija nem volt, mert teljesen kifosztották, mindenét elvették, de mégis, azt sem tudta merre nézzen. Tisztességesen egyik oldalon sem tudott megmozdulni, ha a szekrényét akarta elérni, a lábáig kellett  kúsznia .És a mosdó. Mit is írhatna itt szegény mindent megtapasztaló lény, akinek a tisztaság fontos volt. Tudott alkalmazkodni, feltalálta magát, de itt többről volt szó.  A víz a zuhanyzóban kb. bokáig ért, felszínén, emberi fekália, döglött csótányok, és hányadék úszott. Biztatták ,hogy ez csak most ilyen, mert napokkal ezelőtt elromlott  a lefolyó, de félig eszméletlenségében csak egy újabb átugrásra való akadály volt. Elhatározta:mindent kimos az agyából. Semmire nem emlékszik, semmire nem gondol, semmibe nem bukik bele. Már átlátta mit tettek . Az őt hosszan kezelő rehabilitáló orvos aki oly kedvesnek, és oly megértőnek bizonyult, bizony csak álca, felesleges, nekifutások tárháza volt, nem érdekelték őt a betegek, csak egy a lényeg számára, a fejpénz. No hát,  akkor ott pontosan jól jött neki, az akutton, kevés volt az fejpénz, nem nagyon ugráltak ki az emberek az ablakon.Ugyanis az öngyilkos jelölteknek is, ez az osztály volt a átnevelő helye.  Előszőr egy enyhén süket rezidens gyerkőc kopogtatta végig, s látván össze  szabdalt testét, rá próbál hatni. Újra elmondott mindent, min ment kersztül két éjjel, és egyáltalán ez elötti életében, rák, műtétek sora, össze-vissza forradt test..... és ,hogy semmi baja az elméjének, pusztán itt fog most agyvérzést kapni, hisz a vérnyomása most is kettőszáz volt. Ráfogták, hogy az idegességtől, a feszültségtől, hát milyen legyen az ember ilyen állapotban? Látni kellett volna a rezidens gyermeki  arcocskáját, aki épp most egy "igazi beteget" csípet fülön.  Mondott mindent, hülye kérdést hülyére halmozott, majd elengedte őt, ígérve a maximális és körültekintő gyógyítást. Gyógyszer kellett volna. Az nagyon. Újra kivánszorgott az un. növérpulthoz, ahol egyáltalán nem tudta ki kicsoda. Volt ott kb. hat, jó erőben lévő izomkoloszus,un, erős, ápoló férfi,  volt egy csomó ápoló, nővér kettő állítólag, és orvosok, vagy  annak tanulók. Ez egy zárt alvilág volt. Senki sem vett beteget komolyan, azok úgy szaladgáltak a hosszú folyosón, mint tényleg a kísérleti egerek. Hiszen azok is voltak. A nővérállásban ki tudja hányadszor, elrebegte mondókáját, ahol is, szinte látta, amint elmegy az összes,  alig kinyögött szavai, a  növér, vagy orvos füle mellett,de azért a bárgyú lélek bőszen bólogatott, és biztosította a teljes gyógyulás reményét. De még ekkor sem kapott valódi bajára egyetlen szem gyógyszert, az agya kolompolt a szíve száznegyvenet vert. Félt, most már nagyon félt. Attól hogy meghal. Rájött, hogy itt senki nem törődik vele, kegyes orvosa, átpasszolta ide, levette a saját válláról a terhet, és dobot egy fejkvótát a zártaknak. Mert az volt. Egy bolondnak degradált, akiért az OEP fizet. S aztán eljött az éjszaka. Amint észrevette, mennyi minden van máson, amit előzőleg már  tán gazdáján látott, rájött, hogy biza itt nagy lopdosások folynak. Mindent amilye volt, mondjuk itt csak törülköző említhető még,  a feje alá dugott, ekkor pedig azért nem volt jó, mert az amúgy is a Don kanyart megjárt párnája olyan formát vett föl, hogy aludni nem lehetett rajta. Nem is volt nagy baj. Tán jó a csend, azután a nap után,  jó átgondolni bizonyos dolgokat. Sorba vette a a tényeket. Rájött a lényegre, hogy itt orvosi jóváhagyással nem szabadul ki! Viszont elhagyni sem volt szabad magát
mert azzal csak a saját helyzetén ront. Maradt a fárasztásos módszer, egyenlőre. Ami azt jelentette ,
hogy totál beindultnak teteti magát, és az  orvosok és a személyzet nyakára addig jár, amig azok meg nem unják. Ezenkívűl a  leglehetetlenebb kérésekkel állt elő, ami csak eszébe jutott. Pl. a pizsamáján a felsőn, egyetlen gomb volt. Tudta mindenki ,hogyan néz ki elölről, így hát jogos felháborodásnak tetette azt hogy nem tud begombólkózni. Így csak mondta, mondta, mígnem egy tisztességes felsőt  kapott. Amikor az egyik ápoló megjegyezte, hogy miért nem hozat be holmit, tisztálkodó szereket, bárgyú képpel közölte, hogy mindent hozott, csak elvették tőle. Látszólag teljes anarchia tombolt e helyen, kiszolgáltatva minden elmebeteg nővérnek, ápolónak! Utána az alsó pizsama következett. Láthatóan hosszú volt, de ha még nem is lett volna az, akkor is a mindent elárasztó wc-ből szívárgó víz, totálisan fölszívodott, a leérő nadrág szárán. Fájni érződött már a hasa is, az ott lévő nagy forradást  kezdte dörzsölni, tehát már egy nadrág miatt járt mindenki nyakára.Másnap már várva várta az estét. Nem tudhatta milyen gyógyszert adnak, de érezte, hogy pár órát alszik töle, és igyekezett erőnlétét, mindenáron biztosítani. Fizikailag még csak jól volt, de ennyi nyomasztó embertelenséget, és megalázó nyakontiprást elviselni szó nélkül, nagyon nehéz volt. Lassan kezdett tisztulni az elméje. Kigondolta, hogy nagyon összeszedi magát, egyenlőre semmit sem gondol előre, csak az adott nap fontos. De az nagyon. Az ágyán lehetetlen volt feküdni, annak kényelmetlensége miatt örökösen nem ülhetett török ülésben. A  tőle balra lévő ágyon, barnabőrű fiatal anyuka feküdt, de soha nem volt, a helyén,  ette a cigarettát. Semmit nem lehetett csinálni, de cigarettázni azt szabad volt. Logikus. Még ha valakinek sikerült szereznie, azonnal kiöntötték. Kész börtönfegyelem volt az amit itt emberi bánásmódnak véltek, vagy akartak. Néha már a folyósón sem lehetett látni a cigarettázásra hívatott szobából kiszűrődő füsttől.  No hát szobatársa itt töltötte csaknem az egész napját.Ez némi könnyebbséget jelentett, hely szempontjából,  ezen felül, egy nagyon okos és intelligens ember volt. Pusztán öngyilkosága utáni penzumát töltötte, de nagyon készéges, kedves volt, nagyon  jól lehetett vele "összedolgozni". Megbeszélték, hogy csak egymás után fürdenek, kiküszöbölve bizonyos dolgokat, megosztották, azt a keveset ami bejutott. Nem mintha nem járt volna minden délután hozzá látogató, de bármire szüksége volt, bizti hogy valami elfelejtődött. Tehát már tudta ,hogy mindent a benti lehetőségekkel és új barátja segítségével kell megoldania. Újabb este, s a hőn áhított alvás, úgy hajnali négyig. Ráadásul az örök félelem ugyanis vegyesen feküdtek a folyosón, férfiak, nők, súlyos betegek, és lopós betegek. Ráadásul aki nem aludt, észrevehette, hogy egyetlen lélek, mármint nővér vagy ápoló, nem jár a folyosón. Irtóztató reggelekre ébredt.

 Kezdet drámai lenni az egész ottlét.  Kicsit lehűtötte magát, és félrevonulva átgondolta, hogyan is, és mit tehet. Mivel, már jóval jobb volt az állapota, nem kellett gyógyszerért könyörögni, ugyanis mindent adtak, csak épp vérnyomáscsökkentőt nem, így a leghelyesebbnek gondolta, ha teljesen tiszta agyával lép fel az ellenség ellen. Ellenség: Ápolók, nővérek, tanulóorvosok, mind, mind, egy követ fújva, bármit szólhatott, kérhetett, magyarázhatott az ember, "igen azonnal intézkedünk," válaszolták kedvesen, vagy szemforgatva,  majd tovasuhanva, még azt is elfelejtették ,hogy ott van. Így hát jobbnak látta hasznossá tenni magát. Az idő gyorsan szaladt, és valóban sok volt a  beteg, akire áldás volt odafigyelni, egy teát bevinni, szólni a nővérnek ha kellett  valami valakinek, stb. Mert a szorosan zárt ajtajú növérszobából, egyetlen "egyészségügyi dolgozó" magyarúl ápoló, nővér, nem volt látható, csak ha szóltak neki. Erre viszont marhára mérgesek voltak, de kötelességük volt menni.   No ezt ki is használta. A legkisebb kéréssel, és ment ,és szólt hogyha valamelyik betegnek valami kívánsága volt. Ezzel el is ment úgy ahogy ,de mégis gyorsabban a nap. Viszont ezzel tökéletesen sikerült felhívni magára a figyelmet. De a hatás, a látvány hatása, a szag csak úgy volt tűrhető, ha se jobbra, se balra nem néz. Teljesen kikapcsolt aggyal, csak az osztályra figyelve. Volt amikor egy 86 éves idős nőbeteg, aki nem tudott járni sem ,vagy alig, de mivel időskori demenciában szenvedett, semmit nem tudott magáról,  többszőr is elindult. No ez  sem vezetett jóra. Szegényke csak  beszélt, csak mormogott, meghasadt életét, letünt élményeit. Azután megint felkelt nagy nehezen, és már az ágyba kapaszkodva próbált, valamit elérni. Ekkor akkora zuhanás volt hallható, de akkora, hogy percekig nem mert hátranézni, mert félt, hogy egy széthasadt görögdinnyét talál, a néni helyén. Na lett ezután totális felfordulás, szaladgálás. Az elkövetett figyelmetlenséget, csak úgy dobálták egymás fejéhez az ápolók. Mi lesz ha baj lesz? Ráadásul mindenki, mindent látott. A néni a legpompázatosabb színekben, és dadogva feküdt a földön, míg három, négy,  markos legény próbálta húzni-vonni. Nem volt ez könnyű. A betegek lélegezni alig mertek. Egyértelmű volt az ,hogy a néni mellett valakinek kellett volna lenni. A személyzet bepisilt a félelemtől, hogy tán nem történt e a néni fejében bármi. Azonnal, MRI. Amikor észrevették, a nagy nyilvánosságot,  láthatóan félelem ülte meg a személyzetet. Szóval minimum így kell komoly vizsgálatot itt kiprovokálni. Kedves szobatársa hazament. Végre a másik oldal is üressé vált mellette. Ezután már csak szaladgált, a jobban lévő betegekkel beszélgetett, TV-t javított, és ha valamelyik magasabb beosztású egészségügyi dolgozó jött vele szemben, biztos,hogy minden kiolvasható volt a szeméből. Mintha felfigyeltek volna rá. Ezután némi tisztelettel, és odafigyeléssel bántak vele.Úgy hiszi féltek töle Mert már merte kinyitni a száját. Semmi veszendőtől nem félt, mert nem volt veszendő, elveszíthető! Nincs említve ,hogy aki itt fekszik, azt három naponként orvosszakértői bizottság faggatja meg kicsit. Hogy ez miből is áll? Pár kérdés, és jól szemügyre veszik az embert, hozzá nem értő, pusztán a jutattásért odajáró egyének, mondjuk egy orvos az írnokával. Totál véletlen, hogy ki milyen indulatú "fegyőrt" fog ki. Mivel híre megy, és hogy mindent ők döntenek el, így hát aki esedékes volt vizsgálatra, az reszketett, szája összeragadt,  és még a nevét is elfeledte. No eljött az a bizonyos vizsgálat, reszketve ült le a mutatott székre, és válaszolt a következő kérdésre:  Milyen napot írunk, hányadika van, hol lakik?  A kéz lucsokban fürdik, a hang remeg, a test izzad, és vár. Majd később holott mindenre válaszolt, közölték vele, hogy még három napot ráhúztak. Mármint ott kell még, annyit tölteni. Előszőr nagyon megijedt, az egész gyomra reszketett, és magában azt kérdezte, mi ebben a gyógyítás? Orvost nem látni, s netán vizitnél elkapja az orvosát, hadarva gyorsan ki a mondandót, hátha nem süket fülekre talál. Tudva levő ,hogy orvos nem érezhet semmit betege iránt, de emberség az hol van, hová dugják, az igazságot?A nap hátralévő részében, vidáman hetyegnek, röherésznek, igen ezt kell mondanom, mert ezt csinálták. Volt egy férfi, aki azért volt bent mert a saját édesanyját akarta megerőszakolni. Ez az ember félmeztelenül, nagy felfúvódott hassal sétálgatva, hordozta az undor minden jelét, amit a kevésbé beteg embereknek el kellett viselni. Nem, nem viselte el. Felháborodott, kiabált, hogy mi ez akol, vagy az emberi lét megcsúfításának magasiskolája? Csak ment , le és fel, míg közölte vele, hogy viszonylag "jóerőben" van. Reggeli, ebéd, vacsora, monoton egyszerűségével, állva, néhol öklöndözve, kilógó nemiszervek között, már mindegy volt. Egy számított: Ép ésszel túlélni, egészségesen kikerülni. De az erő fogyott. Újabb törvényszéki felülvizsgálat, s egy laza mozdulattal átnyújtotta, fellebezését. Néztek mint borjú az újkapura.  Totál véletlenül tudta meg, hogy van ilyen, és lehet, akár azonnal megírni, és továbbítatni .Így is lett. Innen valami történt. Kitértek az útjából, soron kívűl adtak ruhát, nem mertek visszaszájalni. Sőt amit csenni lehetett, mindent kaptam. A fellebezésnek híre ment. A betegek hozzá fordultak, ha ügyes-bajos dolgaik nem találtak meghallgatásra. És nem volt jellemző a meghallgatás.Ekkor már szinte nélkülözhetetlen lett a betegek számára. Az örökös tevékenységtől, a sok jövés-menésétől jól elfáradt estére a teste, lazult a szoba is, és híre ment  hogy nagy összejövetel lesz minden egészségügyisnek, déltől. Az osztályon is egy idegen orvos fog ügyelni,  helyettesíteni.  Egyedül maradt a pribékek nélkül, egyetlen tanulónővérrel, és a vendégorvossal együtt. Ráadásul egy igazi humánus orvosra talált. Bement hozzá, tökéletes nyugalommal mindent elmondott,   felébredő  élniakarása az arcára volt írva. Az orvos telefonszámot kért, /Isten áldása rajta/ Bejöttek érte, otthonról, már mindenki segítette.  Annak az estének,   minden egyes percét, százszor ezerszer, újraéli.Valódi csoda volt, és újra bebizonyosodott, hogy igenis  vannak csodálatos emberek, tiszta  lelkű orvosok. Szabadítójának, pedig Isten áldását kérte. Ő csak annyit kért, hogy felelőséget  vállaljon valaki. Amint az írás meg lesz, akkor ő elenged, de nagyon gyorsan. Jöttek érte,  futott, az emberek, kedves betegtársai segítették, sírtak, örültek! Ilyen az, amikor az ember a mocsárban is ember tud maradni, és segít mindenkinek akinek csak tud. Azt a kíséretet az ajtóig, sírást simogatást, soha de soha nem feledi!!!!     
                                             

Megélte Buba 

 

 

A piros víz

A düh egyre nőtt. Érezte, amint elönti, majd fogva tartja, elméjét, testét átjárja. Amikor a levelet olvasta, még tán meg is értette valahol, igazat is adott neki, el is szégyelte magát néha. Azután mind többszőr, és többszőr, futott át rajta, s egyre jobban észrevette, az őt sértő, megalázó, hol beképzeltséggel teli sorokat. Utána már ott tartott, hogy amikor olvasta, szinte sírni lett volna kedve. Az írás oly beképzelt, olyan önimádóbbnak hatott, alkalomról, alkalomra, hogy már szinte önmagát kínozta az olvasásával. De olvasta, szászszor, ezerszer, elemezte, sorról sorra ment, hátha talál némi mentséget. Némi valódi bántásra utaló sort, valami meghatót. De nem talált. Az írás olyan mélyen hatott rá, hogy belebetegedett. Nem voltak napjai, amit kellett, elvégezte, majd fáradtan, szédűlve esett az ágyba, és azonnal álomba merült. Ezek voltak a boldogság pillanatai. Amikor felébredt, hiszen apró, kis idős alvások voltak ezek, újra a reménytelenség lett ura, és vette sorra megint sértéseit, alapozatlan vádjait, neki kimondott, s megmondott parancsolatokat. Érezte, amint fogyott az ereje. Pedig az hitte, majd lassan csak jobb lesz, enyhülnek a kínok, és ahogyan múlik az ídő, válik a levél, egyre távolabbivá, egyre kevesebbé. Nem így lett. Lassacskán rászokott, hogy gyorsan végezze teendőit, és utána döljön is el, s álmodja azt, hogy az egész, nem igaz. Már égett belül mindene. Enni nem evett, inni alig, el is felejtette már, lefogyott mint egy karó, pedig volt szép súly rajta. Amikor kezdte úgy érezni, hogy nem, ez így a többivel együtt nem megy, gondolkodóba esett. Rákos volt. Egyikből, kijött, a másikba be, amúgy is legyengült testét szívta el a fájdalom. És amikor eszébe jutott,hogy a maradék engedményt is csak  az ő "szegény" állapotának nevezett engedményként kapta, haját tudta volna kitépni. Sokszor át és átrágta. Megsértette - e  a férfit valóban, vagy épp legfájóbb pontjába talált bele, s emiatt e személyes elszánt bosszú. Már nem is élt, csak volt. Tette napjait, egyiken nem tudta, mi lesz a másikon, csak gondolkodott mit tegyen, hogyan segítsen magán. És egyszer jött a gondolat, hogy ez így tovább nem megy. Várható műtétje, megalázott énje, teljesen összeszakadt, és már csak azon gondolkodott, hogyan is tegye könnyebbé helyzetét. Összehasonlította amikor még könyörgött pár hónapért, amikor élte veszélyes, csak épp, hogy valószínű volt. Mit is adott volna akkor, hogy éljen, napjai legyenek újra az övé, s kezdődjön megint az élete. És most egyetlen lórúgással elvettek töle mindent. Igen lórúgást mondok, mert az egész olyan volt, mintha a hatalmas ütéstől essze repült volna önmagától el. S akkor már tudta mit csinál. A halálát végigélni gyáva volt, a vizsgálatok kimenetelének lehetősége, olyan semmi, hogy már bízott is abban, hogy csak jót tesz magával.Tövig  összekarcolt büszkesége, mély, odafigyelős, sértésekkel telve kapott levele, annyira fájt már, hogy tudta, már csak napok kérdése és nem bírja tovább. És akkor belényilalt az ötlet. Megfürdik, szépen lassan, lemos magáról minden fájdalmat, szidást, önteltséggel teli sértést, és ázni fog kicsit. Tudta, hogy az egész nap az ővé. De mit akar tenni, hasított belé, eddigi élete szerint, a lét szent dolog volt számára, örömmel teli. És mi lesz a szeretekkel, azokkal majd akik rátalálnak. De már nem számított semmi. Annyira tudta, azt, hogy élte már nem az övé, felsorolt sértéseinek nem okozója, szeretete, és rajongása olybá túlnőtt rajta, hogy semmit nem tudott ellene már tenni. Szépen, lassan, levetkőzött, ruháit egymásra tette, mintha azt majd újra fölvenné, mindent odakészített, olllót fésűt kefét, testradírt, kencét, és finom habot, mintha csak illatos fürdőjét készítené. S amikor a kád megtelt, lassan belelépett, beleereszkedett, míg a víz  meleg öleléssel, körbe nem bugyolálta. Élvezte kicsit a símogatást, a meleg víz érintését bőrén, átadva magát a semmi pillanatának. Csendesen feküdt, lassan már a szájáig ért a víz, az illat, amit érzett csodálatos volt. És akkor egyetlen rántással elővette a legélesebb odakészített kést, és végigvágta csuklóját. Lassacskán érezte, mennyire álmosodik. Azt is furcsálotta, miért lesz előbb rózsaszínű, majd egészen vörös a víz. Valamit sejtett, de már nem értette, hogy tulajdon erét vágta át. Feküdt ott csendben, nem fájt már semmije,  majd lassan lecsúszva, a víz alá került, és az tisztára mosta fáradt agyát.

írta. Buba

Rossz vágány

S akkor nyílt az ajtó. Szíve hevesebben vert, de várta, mégis nagyon várta, ezt a találkozást.  Nem tudta, milyen lesz, csinos, kedves, megkapó netán morcos, szemét összehúzó,enyhén barázdált férfiarc. Ránézett, és, hogy zavarát leplezze, a zsepkendőjéért nyúlt. Nem kell, szólt a férfi halkan, megnyerő hangon, és lassan az asztal mellé ült. Kellett már ez a találkozás. Hosszú idő óta jöttek, mentek a levelek, ám halványan sejtette a nő ,hogy néha terhes az ,hogy elég gyakran ír, ám már betanítva, leszokva, minden felesleges szó leírásától. Nehezére esett tömören, és keveset írni. Foglalkozási ártalom is volt, a hosszú, részletes írás, de e mellett, ráadásul annyit mesélt volna a férfinak, de az ide-oda való ugrálástól, a témák között, a férfi csak ingerültebb lett, és már biztos ,hogy sok sor volt, amit a férfi el sem olvasott. Érezte a nő, hogy nem szabad felesleges köröket futnia. Meg kellett őrízni, azt a keveset, amit a férfi hajlandó volt elolvasni, még így is érték vádak, levelei terjengősségéért. De írni kellett. Írni akart. Hiszen annyi, de annyi mondanivalója volt. Az egyetlen kapocs volt ami e férfihez kötötte, hiába tudta, hogy csak egy nő a millió közül, cseppet sem tartja jobban észben a férfi, mint bármelyik nőt, akivel kapcsolata volt. Nem, nem olyan nők voltak, akitől félni kellett, betegségből gyógyúlt, hálás emberek, akikből a férfi, adott tulajdonságából fakadó udvariasságával, és mindenkit megnyerő kedvességével  hálát és megkapó bizalmat váltott ki. A nő előszőr hitte, hogy ez az emberek szeretetéből fakad. De rá kellett jönnie, hogy a férfi természete ilyen, a beteg ugyanolyan munkaeszköz kezében, mint munkásnak a kalapács. Pusztán lelkiismeretes volt, és mindent megtett, hogy tudhassa magáról, munkáját szive és meggyőződése szerint, tökéletesen végzi. Ez volt a mozgató rúgó, ezért szerette mindenki, mert a tökéletes munkavégzés miatti vágy, és kötelességtudat, adta a férfi szájába kedves mondatait. Adottság, s magával szemben támasztott követelmény volt ez, semmi köze nem volt a beteg sajnálatához. Végezte azt, amit lehetett volna akár lazábban, s trehányabbúl is csinálni, de saját maga elé lefektetett szabályai szerinti lelkibékéje csak így volt maradéktalan. Udvarias mindent feláldozó orvos volt, de nem a betegért, magáért tette. A nő mégis, mert nagyon gyanította e tényt,  megszerette, rajongó lett, mint a többi nő, bár az ő szeretete százszor többet ért mint bárkié. Csak a férfi nem vette észre ezt. Hiányzott már csak egyetlen nap múlásával is, a félmondatok, rövid szavak, amit annyira várt, és olyan megnyugvással töltötte el. Soha nem használta ki a férfit. Beteg volt ő is, de nem kért segítséget, náha kevés információt, ám küzdött magával, hogy maradjon csendben, és semmit ne áruljon el, mondhatni keserves állapotáról. Csak hallgatott, és várt, majd egy egy rövid szöszentésre várva, sírva válaszolt, és néha kérdezett. De nagyon keveset. Félt, nagyon félt, hogy egyszer teherré válik, tán akkora amikor a legnagyobb szüksége lesz a ritka sorokra. Nem értette, mert más volt, mint a férfi. Ő a levelek által is érzett, és elkezdett kötődni a férfihoz, bár tudta mennyire rossz ez, hiszen szinte kunyerált sorok voltak a férfi írásai. Mégis nagyon fontos lett számára, e virtuális kapcsolat, mondhatnánk azt is, hogy kapaszkodó tán, de nem, hisz a sok barát és kedves barátnő, méltóképp hallgatta volna meg.  De mégsem, ő már érzése szerint kötéllel tartozott a férfihoz, de miért, vajon mi volt az ok, amiért ez megtörtént. Senki nem tudta. Néha ha kicsit tovább ment, s túl sok volt a magánjellegű beszéd, kiosztást kapott, akkor bolond fejjel bosszút fogadott, ám nem bírta, nem ment akkor a nap, csak szenvedett, s minden perce a telefoné volt, amely jelzett volna ha a férfi keresi. De nem kereste. Nem volt fontos neki. Ill. fontos volt, de nem többet mint bármelyik meghallgatandó beteg. Mert lelkiismeretes, kedves, önfeláldozó  orvos volt. Hálálkodtak is a betegek, s a férfi ezt hogyan értékelte, a nő csak sejtette, tán tudta is, hogy a férfinek,ez az éltető erő,  csak mint elkönyvelt, jó lelkiismeret volt szüksége mindenegyes hálálkodásra. Aztán a nő, kíváncsivá vált. Tudnia, látnia kellett a valóságot, látnia kellett szeretete tárgyát, és találkozót kért.Tán remélte ,hogy csökken e kínos vonzalom, lelke egyszer szabaddá válik, és nem egy beteg lesz, a sok közül. A talákozás meleg volt. Szó szerint meleg. Ugyanis a várakozás, hiszen a férfi messziről jött, és ő már órákkal elötte, odaült várni, mint egy szerelmes kamaszlány. De téved az aki arra gondol, a nőnek mint  férfira volt szüksége az orvosra. Senki nem tudja, miért rajongott annyira, soha senkinek nem beszélt róla. Mikor bírta, élte hétköznapi életét, járta a vizsgálatokat, és az eredményekről szólni sem mert, nehogy teher legyen. Mert a férfi kínosan vigyázott az általa kezelt nők privilégiumára, arra,hogy az ő betegei, és a magáéra is. A nő csak nézte. Szerette volna csak megérinteni, kicsit megsimogatni, hozzáérni, mint gyermek a kirakatban hőn áhítozott, magának érzett babájáét, szeretett volna a hajához érni, becézni, szépet mondani, vidáman, és gondtalanul élvezni a pillanat varázsát, de ő csak hallgatott, és nézte szeretett férfiját. Mert ott volt valahol benne mélyen, eltemetett nőiessége, még most is mutatós, ápolt nőként, nem vénasszony, s senki nem is feltételezte, hogy csaknem 15 év a korkülönbség, ő és a férdi között. S a nő megvilágosodott. Akkor már tudta, hogy sorsa megpecsételődött, élete mától, rabság lesz, mindenki rabja mint ahogy eddig is volt. Mert rabnak született. Ezen változtatni nem tudott, vagy nem is akart már. Érezte, a benne kavargó meleg hullámokat ,torka elszorult, kedve lett volna beszélni, sírni, nevetni, de megszokta a fegyelmet, csak ideig óráig adható felszabadultsága mellett. Rájött,hogy örökre rab marad. Érzései rabja. Mert arra született, hogy szeressen, szolgáljon, családot, embereket, életet, és nem is remélte,hogy a férfi meglátja benne a nőt. Hiszen már tán az sem volt. Csak egy szolgalelkű, szeretetre vágyó asszony, kinek élete elsuhant a mellette elrohanó vonattal. Belátta ,hogy tovább kell harcolnia, minden nélkül, se szeretet, sem megértés, sem meleg szavak mögé bújva. Úgy érezte meztelen lett. Minden akarata, amit tervezett elszállt. Tudta, hogy vége annak a kevés jónak is, ami tartotta benne a lelket, érezte hiábavalóságát, és felállt. Szíve hevesen kalapált, a férfi ki máshoz, másokhoz tartozott, de imádata tárgya volt, itt ült mellette, szerette volna csak a leheletét érezni, a kezét megfogni, de minden hiábavalónak tünt. Ez nem az a vonat amire számított. Más vágány mellett várt, már hosszú idő óta, és nézte, ahogyan az emberek leszálláshoz készülődnek. Szive csaknem kiszakadt, a fájdalom, majdnem széthasította, és tudta ha nem fogja meg a percet, örökre elszáll. És elszállt. Nem fogta meg. Tudta mit kell tennie, s minden fájdalmával együtt sétálni invitálta a férfit. Még kevés idő, volt az indulásig. Várt egy gesztusra, egy virágzó mondatra, várta a szép szavakat, de hiába. S az idő szállni kezdett. Egyre gyorsabban, egyre vadabbul, és tudta , már nincs tovább. Vége. Fiatalságának csevegő mivoltának, újra be kell állnia a sorba, és folytatni kell az életét. Hiszen annyian támaszkodtak rá. Senki ugyan ezt el nem ismerte, de akkor is tudta. És egy meleg ölelés után valahonnan hallotta még ,"majd írj", és látta miként egy autó elsuhan mellette. Látott még egy őszülő fejet, egy álldogáló finom hölgyet, s lassan szívszakadva elindult hazafelé. S a levelek újra jöttek, röviden szinte csak szavak, s ő hűen, szeretve, küldte a válaszokat.                                                                                                                  


Írta: Buba

Egy emlék

A nő csendesen felállt, és a fürdő felé távozott. A férfi még lihegve, ám teste minden porcikájának gyönyörével, feküdt, és nézett az eltűnő női alak után. Szerette. Nagyon. Szívből, igazából, az ővé volt ez az asszony, aki lelke minden rezdűlésén át, testét is a magasba repítette. A nő lassan belépett, az ingerlő gsztusként, fátyolnak használt, muszlinkendőt, végighúzta a férfi testén. Újabb borzongás, és egyetlen rántás elég volt, hogy a nő testével újra betakarja őt. Puszta simogatás, de nem csak úgy, érzés nékül, becézés nélküli szemek találkozása volt ez, s majd kezét végig húzva a férfi hátán, a nő, hátára perdült. A férfi nézte ezt a testet. Nem volt szép, hibái, sérülések nyomai, szembetűnőek voltak. De minden ellenére tudta, azt, hogy amit kap, egyetlen nő nem tudja neki adni. Lassan újjai zongora billentyűként jártak a női testen, majd egy újabb fordulással a nő, fölé feküdt. A férfitest tehetetlen volt, keze meleg és izzadt, de a nő tudta jól, merre kell mennie. Végigjárta a csigolyák apró dudorait, azokat finoman végigtapogatva, majd lejjebb ért, s hirtelen visszakozott. Érezte amint a férfi teste pezsdűl, majd megfeszül, szája mohón tapadt, a szeretett ajkakra. Majd  tépték, harapták egymást, apró cirógatásokkal váltogatva. Majd forró fuvallat, ami a férfi testét,újra, s és újra  átjárta. Érezte, elveszett, de tudta azt is, hogy jó kezekben van. Egy jeges érintés gyorsan kúszott végig a hátán. Kissé lehűlt, ám a követő forróság, újra mindent betemetett. Test a testnek, test a testért, amikor egymás keresve, mindkettő a másik, élvezetére várt. Cicáztak, ágyat összetúrva, nem kímélve semmit, csak egymásba fúródó tekintetük volt, mi összekapcsolta őket. A nő szótlan forrósága, őt is át, és újra átjárta. Majd jött a mindent felülmúló szent kötelék, mi a nőt és férfit egy emberré teszi a szerelemben. Lassú ringások, apró szorítások, hangok, sikolyok, s közben a férfi alteste fogva volt, de nem engedett a szorítás, egyetlen percre sem. Majd vad ringás, és izzadságban fürödve nyakat harapva, jött a hegyomlásszerű, a férfi részéről soha ki nem számítható önadás,  mely egész testét előszőr görcsbe rántotta, majd elengedve, megígézve, lassú ernyedésben a felhők fölé emelte. Kimondhatalan érzés volt. Fönt járt a magasban, tán ez az igazi menny. Miért tudja így ez a nő, és honnan a tudás? Ősi népek vad rituáléja, mi rengettett világot, ágyat, lelket, testet, mindent mi érzékkel bírt, s adta a nő magát, ősi ösztönével, érezve, az általa adott örömet. Most már ő vezethető, egy csendes lassú, csókokkal teli áldás felé. Ott volt, s mégsem, teste eggyé vált a férfiéval, és hagyta, had tegyen azt, amit ő akar. Szent érzés volt ez. Lába között nedves izzadtsággal és szerelmi nedvvel teli lucsok, majd a lassú száradásban,  mindkettő, karjával óvta a a másikat. Nézték egymást, nem tudtak betelni egymással, látva a másik örömét, a sajátjuk a másikévá vált. Szivük egy ütemre vert, majd a lassú ringatás, könnyű álmot hozott. Még álmukban is egymásba kapaszkodva, ölelve, adták magukat a beszűrödő világosságnak. A nő felált. Testét takarva, átsuhant a szobán, és kis idő multával, újra megjelent. A férfi nyúlt utána, de már nem ért el semmit, a nő köd lett, csak suhanó hangja hívta magával a férfit. Beteljesült álom, vagy mindent felülmúló eggyéválás? Nem tudom, csak azt, hogy régen volt, és többé soha nem éreztem!

Írta Buba, mikor emlékezni mert.

Bárányfelhő

"A nőnek olyan szeretetre van szüksége, amely nem múlandó. A nő - még a legérzékibb nő is - a lelkével szeret igazán, s nincs olyan párkapcsolati tanács, és szexuális trükk, amely boldoggá tudna tenni egy olyan nőt, akit lelkileg nem szeretnek. Akármilyen érzéki bravúr, vagy megrendítő testi gyönyör- egy nőnek ez nem elég, mert az igazi gyönyörpontja nem bonctani helyen rejlik, nem is, ahogyan mondani szokás, az "egész tesstében",hanem az egész lelkében. 
Minden olyan ölelés, mely csupán az "erogén zónák" ingerlésén alapul, kevés neki. Egy nő "erogén zónája" , a lelke.  


Müller Péter művéből szemezte: Buba Miskolcon, 2015. okt. 9.én



Egy történet része

Ráömlött a fény. Ezt érzékelte, szinte azt hitte ,már elindult azon a bizonyos alagúton. Lehunyt pilláit lassan felnyitotta, szeme úszott a könnyben , biztos valami szépet álmodott, akkor szokott könnyel ébredni. Ha a démonjai jönnek éjjel, harcol ellenük, szeme megdagad, az erei kidülledtek, és fáradt, iszonyú fáradtan ébred. Igen, meg is van kiről álmodott. Egy szép legényről. Karját nyújtva közeledett felé. Haja sűrű hullámos, szép a teste, és kedves szavakat suttogott. Még most is érezte a bizsergést a fülében. Nehezen oldodott az álom, a növérke kedves szavára kezdett magához térni. Kezdte érezni a testét. Előszőr a nyakát, majd a lábát, és végül a kezét. Mozgatta az ujjait, nem úgy működtek, ahogyan kellett volna. Kis ügy. Gondolta. Ahhoz képest ,hogy alig van már benne valami, tényleg kis ügy. Csak a fájdalom ne hasított volna a hátába, ezen a szép reggelen. De hasított. Mint akit ketté vágtak, terjedt a fájdalom szét az egész testében, míg szemét újra lehyunyva  a növér megkérdezte, fáj,? Nagyon fáj? Most mit mondjon. Hogy igen nagyon fáj, elviselhetetlenül, de hisz az ember mindent elbír viselni, vagy mondja, hogy igen fáj, de kibírom, vagy épp alig fáj? Egyik sem volt igaz. Hatalmas testi fájdalmát még tetézte az este kapott sorok, s csodálkozott, az ember ennyit kibír?  Igen kibír, még többet is! Tudta ő ezt, de mégis , tudta, hogy lesz még nagyobb fájdalom, ami nem a hátából fog jönni, de ezt is tudta, készült rá, próbálta érteni, hogyan lazítson. Mondott magában mindent. Szépet, csúnyát, megbócsájtót, elbocsájtót, de mégis fájt . Nagyon. Csaknem három év. Három év öröme, szenvedése, szorult most a hátába, kínozva amúgy is szaggatott idegeit. Míg végül nem bírta. Halkan szól, a nővérkének , "kérem, nagyon rosszul vagyok" Ó kedveském, hát hogyan lenne ekkora műtét után, próbáljon mély levegőket, és szépen lassan kifújni. Te marha, az én fájdalmam kifújhatatlan. Gondoltam én. Te mint egészségügyis miért nem tudod ezt. S pillái alól szivárogni kezdtek a könnyek! Látva ezt a kedves növérke elfutott, szólni az orvosnak. "Nézze doktor úr, sír, annyira fáj szegénynek". "Hát hogyne fájna,  nem szanatóriumban vagyunk, és nem rehabilitáción, ide meghalni jönnek az emberek, hiába hiszik ,hogy mi segítünk rajtuk". Válaszolta az orvos, azt hivve hogy alszik a beteg. Mert csak oda kellett volna nézni a könnyekre. De nem, egy beteg maximum húsz perc. Ez már nem fér a nővér mondokája mellé! Halva ezt, a csukott pillák mögül,  tudván tudott dolgok jutottak megint az agyáig. Igen tudta, hogy meg fog halni. És ez ellen végül majd semmit nem tesznek. Csak az a levél. Hát miért nem érzi, az a levél.... Majd egy tű fúrodott a karjába, és a boldoságos fényt lassan látni kezdte. S benne az ő szépséges férfiját, , hullámos hajával, hajlékony testével, és már futott is a  fénybe ,az ő karjaiba!


Miskolc 2014 nov. 04