Újabb jegyzet

Nem ismerheted, a meleget a hideg nélkűl, a fentet a lent nélkül, a gyorsat a lassú nélkűl.íNem tudhatod mi az a bal a jobb nélkül, az itt az ott nélkül, a most állapotát, a később nélkül.Igy tehát - mikor körül vesz a sötétség, nerázd az öklödet, ne emeld fel a hangodat, és ne átkozd a sötétséget.Inkább légy a fény a sötétségben, és ne légy dühös érte. Aztán tudni fogod, ki vagy valójában, és mások szintén tudni fogják.Egedd,hogy fényed ragyogjon...

Jegyzet

Az élet egy kép, amit te rajzolsz-...néha belefirkálnak- , és nincs radírod, hogy kijavítsd...

Sztingiről

Gyerekkoromban mindig volt kutyánk. Én és a húgom, talán az apánktól örökölvén e tulajdonságot, nyárról nyárra, haza csempésztünk egy kiskutyát, falusi nyaralásunkról. Aztán vártuk a hatást, majd később teljesen biztosak voltunk abban, hogy szüleink nem fogják elajándékozni, a csöpp jószágot. Mert bizony olyan is előfordult, hogy a haza hozott kiskutya ideiglenesen volt kiskutya, s akkorára nőtt, hogy gazdit kellett keresni neki. Aztán mikor már egyikünket jobbra, másikunkat, balra fújta a szél, szüleink egyszer csak rájöttek, hogy nem élet az élet mégsem, kiskutya nélkül. S egy véletlen folytán, hozzájuk került Akéla. Ó a kis fenevad, törpschnauzer volt a drága hölgy, és súlyos anyakomlexusai lettek, gondolom is, hogy miért. Anyámmal élt, anyám etette, mosdatta, gondozta, és igen, ne lepődjenek meg kedves nem kutyatulajdonosok, mert a másik kategóriába tartozó ebtartóknak, biz ez egy természetes dolog, gondolok itt a lakásban tartott kutyákra, néha, vagy tán mindig, hálótársa is volt, ez a kis ártatlan jószág. Sok évet lehúztak egymás mellett, míg Akéla egyszer meg nem halt. Jött a kutyanélküli időszak, a hiányérzet, a nem tudom mi a bajom, ide kutya nem jön többé, egészen addig, míg meg nem érkezett Charly.Ó a drága, ő már szabadabban élt, apám volt inkább a kedvence, hiszen a nyugdijas évek megengedték a sok sétát, barkácsolást a garázsban, s azt a "hosszú pórázt" amit apám minden intelmünk ellenére, megengedett neki. Hát volt is ebből hatalmas tragédia, egy autó képében eljött a kaszás, s a sírás, temetés. Újra a magányos séták, apám részéről, anyám egyedül otthon, senki nem találta a helyét, hiába volt már unoka, az esték legtöbbször magányosan teltek, míg anyám újra meggyőzte apámat, menjünk és vegyünk egy törpe schnauzert. Hát mint mindig, abban az életben amíg éltek, anyám szava, könyörgő jelzés volt apám számára, ráadásul, ő is majd meghalt egy picinykéért. El is mentek világgá, találtak is tenyésztőt, volt is kiskutya ,sőt mint anyuka a szűlészetről, tértek meg nagy vidáman, és ismét volt kit tutujgatni, volt kire veszekedni, s apámnak volt kivel elvonulni, anyám idönkénti dühe elöl. De Tigi más volt mint a többi, gyengécske és mégis akaratos.Apám nem csinált vele semmit, csak kényeztette, ebből adódóan apám lett a minden. Anyám gondozta, ellátta csillapítgatta, ha baja volt, így anyám volt a fekete bárány, aki elöl jobb ha el tévelyeg, a 60 négyzetméteres lakásban. Nehezen tűrte anyám e megkülönböztetést. S ami őrá oly jellemző volt, egy váratlan fordulattal rátalált, egy közép méretűre növő kölyöksnacira, akire azonnal lecsapott, hogy néki külön kutyája lészen. El tudják képzelni kedves olvasók?: egy ekkora területen, egy egyre növekedni akaró kutyával aki már a második, vagy harmadik napon, megondolatlan lépésnek tünt anyámnak?Hát igen! el kell hívni Kati /ez én vagyok / fiait, és úgy sem tudnak ellenállni, akár félárért is odaadjuk, csak vigyék. És Kati fiai vitték! Örömmel, kiabálva, hadonászva, de a dolog mintha valahogy, nem lett volna az igazi. Misi, a cicájuk egyből elfogadta a kis jövevényt, és kasztrált létére anyja helyett anyjává vált a picinek. A fiúk iskolába jártak, hol voltak, hol nem , s így most átváltok magamra, azaz Katira, én voltam az, aki nap mint nap a jószággal voltam, etettem, gondoztam, tanítottam. Mert egy kutyakölyköt tanítani kell. Tanítani arra, hogyan ne pisiljen be a lakásba. Hogyan ne húzza le, amit nem szabad, és hogyan közlekedjen pórázon. S a barátság észrevétlenül kezdett mélyülni. Négy séta naponta. Kellett , jól esett, és a lelkiismeret: Nem azért tartunk kutyát, hogy legyen. Szerintem azért, hogy örömünket leljük a szeretetében, a kedvességében , a hűségében, az okosságában. De minderre előbb meg kell tanítani. S hogyan? Nagy, nagy türelemmel, és szeretettel. A mai napig, nem tudok végig nézni egy filmet, ahol állatokat vernek, vagy állatok szenvednek. Hiába tudom ,hogy csak film. De egy igazi, életre hívott jószág nem tudhatja, hogy hogyan kell viselkednie, és milyen körülmények között.Nem messze tölünk van egy nagy park. Oda jártunk főleg télen, és még millió más helyre, a lényeg az volt, hogy nyugodtan együtt lehessünk, ketten, és ne szóljanak le az emberek. Mert az emberek ilyenek. Nem mindegyik, de nagy részük. Tényleg nagyon sokat sétáltunk, sétáltunk?,dehogy siettünk ,futottunk, játszottunk. Bár míg dolgoztam, ő is egyedűl volt, de reggel, jó korán, már lefárasztottam annyira, hogy aludjon, délig. No akkor vágta haza, jó, hogy közel dolgoztam, gyors pisiltetés, és újra vissza. No azért 4 óra felé már dübörgött a szivem, menni kéne ,menni, kéne.... s záráskor irány haza, félre a gondokkal, Sztingi már okos, hozta pórázt, és indulás. No ez az okosság, azért nem volt ilyen könnyen megszerezhető. Órákig tanítottam, lenn a parkban, hogy a lábam mellet jöjjön, hogy ne húzzon, s ezt mind szép szóval, és szidással. Mert őt bántotta egy egy rossz szó, ha nagyon, meg is sértődött és irány haza . Egyedül, én meg kerestem kutattam, kiabáltam a nevét ,egyesek bolondnak néztek, míg nem gondoltam, a fenét, hazamegyek lesz ami lesz. És ki ül a kapuban? Az én drágám. Tudta hogy rosszat tett, de mégis megtette. De amikor találkoztunk, a szemét rám se merte emelni , egész kicsivé húzta össze magát, és én csak annyit mondtam: ejnye hát ilyen rossz kutyám van, mire ő még jobban elszégyelte magát. Ezt nem lehet leírni. Ezt látni kell. S aztán egy simogatás majd, " ugye máskor nem csinálsz ilyet" és az én kutyám átment cirkuszi ölebbé. Ugrált, csóválta alig farkát, majdhogynem vihogott, úgy mosakodott, mintha már az édesanyja megtanította volna neki. Igen mosakodott. Az utcáról feljőve, sokszor vizesen, sárosan de még száraz időben is, bármit felszedhetett, és akárhonnan, hiszen már nagyon sokszor akár póráz nélkül is futkározott, egy, egy, ember nem járta helyen. És a mosakodás. Ki a gyerek kád, be a kutya, és mosás. Volt, hogy csak alváz mosás kellett, volt, hogy teljes. Nagy törülköző a földön, megszokás után kilépve rá, törülközés, és utána vágta, csuszka, a végelgyengülésig.No még azért, egy két kör lezavarva Misi cica után. Csak úgy játékból. Aztán egy szörnyű felismerés. Nem vagyok jól. Hányok, izzadok, ,vizsgálat ,rák. Tudtam ,hogy meg fogok gyógyulni. A fiaim már nagyok. A férjem talál jobbat, szebbet. De mi lesz Sztingivel. Egy napot nem bír nélkülem, és egyáltalán nem kerülhet máshoz, a fiúk nem ismerik minden apró szokását, mi lesz vele. Én tettem ilyenné. Én felelek érte! Ekkor kezdte el a férjem is levinni. Sétáról nem volt szó, mert minden út haza vezetett. Akármerre indultak, a következő kanyar után, úgy fordította a dolgot a kutyám, hogy az már kínszenvedés volt a férjemnek.Így hát feljöttek.Tudom ,tudom, hogy már túlzás volt. De én akkor úgy gondolkodtam, hogy már senkim nem maradt csak ő. Úgy éreztem, senki nem veszi komolyan a betegségem, a rosszulléteimet, és a kiírt műtétet. Egy este leültem mellé a földre. Ő oda bújt, és rám nézett. Érezte, hogy mondani akarok neki valamit. És elmondtam, hogy beteg vagyok, de meg fogok gyógyulni, és újra fogunk szaladgálni, hógolyózni, galambot kergetni.

De addig : Neki szót kell fogadnia a gazdinak. nem gazdi volt, nem így mondtuk, a férjemet így hívtuk : "a gazda". Megjött a gazda, lemész a gazdával. És értette. Hogy most más. Hogy majd egyszer jövök. Lassan lassan magára kényszerítette, a dolgot, ha gazda hív, menni kell. Volt, hogy negyedóráig kellett hívogatni, hogy elbújt a lakás legtávolabbi zugába, de aztán nagy nehezen lementek ,öt percre. Mit mondjak, tudtam mindezt, mert elmesélte a férjem, a kisebbik fiam.Tudtam, hogy ez lesz, nem is szerették levinni, mert nem ismerték, és szerintük Sztingi el van rontva. Nem . Ez a fajta, családon belül is, választ. És megérzi, különös érzékkel, megérzi a szeretetet. És szemérmes. És makacs. Ugyanakkor, kedves ahoz akit szeret, minden körülmények között megvédi, és boldog, igen, boldog, ha a szeretett lénnyel lehet. Nehezen, de hazakerültem. Nem írom le, azt a boldog szeretetet, amivel fogadott, egyszerűen nem mozdult mellölem. És utána jöttek a kezelések. Minden ment simán, de fárasztó is volt, és érdekes mód, a kutyám ezt megérezte. Nem akart órákig csatangolni, ha elöre is ment, egy pár lépés után hátra nézett és megvárt. Innentől kellemetlen tulajdonsága lett, az engem való védés. Már messziről megérzett valamit. Biztos hogy a közelgő járókelőben, valamiféle negatív kisugárzást tapasztalt, fogott, különleges antennáival, és már amikor láttam, hogy a szőr emelkedik a gerincén hívtam magamhoz. Jó kutya volt. Egyetlen szóra, vagy füttyentésre jött is vissza, és hiába fogtam, míg elhaladt melletünk az ominozus egyén, végig morgot, ez a jobbik eset, de volt ,hogy meg is ugatta. Pedig nem volt ugatós. Egyedül a gördeszka, ami halálra idegesítette, de a probléma mégsem ez volt, hanem a barátságtalansága, az idegenekkel.
Én talán még örültem is neki. Lám milyen őszintén szerető kutyám van. Nem holmi mindenkit nyaldosó, mindenkinek keveskedő, öleb, hanem egy öntudatos karakán egyéniség. Igen ám, de olyan aranyos volt, hatalmas fekete szeme,bozontos szakálla, kedves alkata, hogy bizony sok kutyát szerető ember, már nyúlt is volna simogatni. Bár kutyás berkekben köztudott, hogy illik megkérdezni a gazdát ilyenkor, hogy szabad- e, nem azért mert beképzeltség, van a gazdában, hanem pontosan az olyan esetek miatt, mint a mi esetünk volt. Sztingi az idegen kezet kapásból kapta le, nem harapott ő csak jelzett, hogy "hagyj békén, nem barátkozom".S valóban nem barátkozott. Voltak barátnőim, akiket gyakran látott, voltak kutyasétáltató társak, akikkel sokszor találkoztunk, türelmesen kivárta a beszélgetés végét, de soha nem barátkozott.Sokszor adott erőt! Amikor megsimogattam, vagy éppen csak egy kis kényeztetés kapcsán mellettem kuporgott, csak nézett, én beszéltem, és ő hallgatott. Lehet tán, hogy én emelem piedesztára őt ?Nem, nem hiszem. Ő tényleg ilyen volt. Látom most, más ebtartókat, annyira szólnék, hogy nem, nem így kell, de hogyan is szólhatnék én, más nevelési módszereibe?Sosem volt beteg. Ill. volt, amikor zabálógörcsöt kapott, mert a mindene volt a kaja. Pedig nagyon vigyáztunk arra, hogy ne egyen sokat, de mégis mindenki megjegyezte, hogy jó a husikája. No ne gondolják azt ,hogy kövér volt, de nem látszottak ki a bordái. No és egy, egy kisebb gyomorrontás is megviselte. Nagyon. Olyankor ápolni kellett. Kikérte magának, csak feküdt, és vizes borogatást kapott a hasára, jó ok volt ez, egy kis plusz kényeztetésnek. S nagyon gyorsan, elteltek az évek. Észre sem vettem. Kirándultunk gyakran, fürödni vittük, tóhoz, de a esti séta ill. játék, az tabu volt. Hát még nyáron. Felmentünk egy közeli rétre, odacsengettünk a barátnőmnek, jött ő is, érdekes mód, őt nagyon szerette Sztingi, még vendégségben is voltunk nála, és csak labdázni játszani, menni, ez volt a mi edzésünk. Úgy hiszem talán neki is köszönhetem azt ,hogy most itt vagyok és róla írok. Ha ő nincs, teljesen másképp fogom fel a betegségem, nincs akit vinni kell, ha törik, ha szakad, ha rosszul vagyok, ha nem.,amikor előjött amikor hazaértem, és beléptem az ajtón, az örömének örültem, és kedvesen halmozott el kedves labdáival. Aztán tövig mászott a szatyromba, hátha előkerül valami neki is.

Egyszer aztán gyenge lett. Nem volt kedve már agilitizni, "akadálypálya"nem futott, csak egy ideig, a labda után, és olyan csendes lett. Mindig csak velem.Orvos! hány éves? 14: hu ez már szép kor schnauzeréknél.Rengeteg gyógyszer,semmi nem használ. Felhívtam egy alig praktizáló állatorvos ismerősömet, ő elmondta, hogy nem távozik tőle a víz, de semmi baj még ,majd ad gyógyszert és jobb lesz. Nem lett jobb. Orvos. Tanács: Sztingi még nem szenved, pusztán gyenge.Anyjunk még esélyt. Járkáltunk lassan, de igazán már láttam, közeleg a vég. Egy este nagyon rosszul volt. hörgött erősen, és láthatóan nehezen kapott levegőt. Megint telefon, orvos, vélemény: a víz elérte a szívét már nem is lehet hallani a szívverését. Itt a vég. Búcsú. Majd a fém asztal, ahová lefeküdt, és nézett engem. Én simogattam, és nem akartam sírni, mert féltem, hogy meglátja, és felakar majd ülni. Egy injekció. Az altató. Sztingi mély álomba szenderült. És ekkor az utolsó, a végzetes. Ott álltam mellette fogtam a kezét, a "mellső lábát", majd könnyeim közt ígértem meg neki, hogy soha senki, semmilyen, nem fogja pótolni. Látom a megnyúlt testét, benne a belső béke, már nem szenved, csak én! És akkor ott, sírtam nagyon sírtam! A legjobb barátomat veszítettem el! Aki érti, az érti, aki megmosolyogja, szegény a lelke!