.jpg)
Tegnap este írtam egy halottak "esti "megemlékezést egy előadás nyomán amit Pilling János tartott. Sokat gondolkodtam e mondatokon. Szerintem kevés ember tudja az elmondottakat megtenni. Belül. Mert kifelé mutathatunk bármit. Látszatra lehetünk vidámak, boldogok, élettel telik, ám az, hogy belül mi van, azt nem tudhatja senki. Nem tudom más, hogy érez, aki szembenézett már a halállal. Ó, nagy szavak ezek, de igazak. Hadd meséljek egy kicsit:
2003 előtt már hosszabb ideje nem éreztem magam jól. Nem voltam fiatal, de öreg sem. Úgy mondják, érett asszony.Fura tüneteim voltak, semmi különös, csak fáradtság izzadás, de az aztán nagyon. Egy napon fura látvány volt a bal mellem. Nem csomónak látszott, hanem egy lyuk volt benne, ám én ugyan meg sem mertem nyomni, de sejtettem mi a téma.
Azonnal elmentem a gondozóba, ahol azonnal szinte ránézésre, megállapították, -daganat. Biopszia, tumormarker, s kérdés, van-e ismerős sebész orvosom, vagy ajánljanak. A világ akkora már forgott velem. Akkortájt, ez 2003-ban történt, dömpingjét élte a mellrákról szóló felhívások, reklámok, és mit ne mondjak, sorban haltak az asszonyok. Csak abból indulok ki, hogy a 40 lakásos házunkban 6 szomszéd- asszonyom ment el, három év alatt. Ott helyben a főorvosasszony ajánlott egy jónevű sebészorvosnőt, akit szinte még abban az órában zokogva letámadtam, és ő megígérte, hogy mindent elkövet, bár nem garantál semmit, belülről kell látnia mindent. Ez volt egy csütörtöki napon, én hétfőn befeküdtem a sebészeti osztályra, és kedden már meg is lettem műtve. Az eredmény: 5 db roszindulatú csomó a bal kvadrátban, széles, egészséges, szövetcsikkal kivéve. Mell levétele, nem volt szükséges, háromnegyede eltávolítva. Ennyi! Jó tanácsként a főorvosasszony még javasolta, az akkor igen kezdetleges stádiumban lévő Avemar szedését ha lehet, azonnal kezdeni, és várni, amíg a seb kezd helyrejönni. Lógtak a csövek, teltek a végén lévő edények, ám lassan kezdett gyógyulni a seb. Aztán egy reggel már a kórházból való eljövetelem után fura dologra ébredtem. A karom, kétszeresre dagadt, enyhén elszíneződött, és a maradék mellem akkora volt, mint egy kisebb görögdinnye. Nem részletezem. Egy mell- műtétnél, ugye átvágják a hónalj idegeket. Ezt elég furcsán tapasztaltam, hiszen a bal oldalamon deréktól felfelé nem éreztem semmit. Erről senki egy szót sem szólt nekem arról, hogy előfordulhat, ill. így lesz. Halálra rémülve, hogy újabb daganat? Rohanás a főorv.asszonyhoz, és ő közölte, hogy "jaj, jaj", a nyirok- keringés nem indult be. Hosszú tűvel szivornya, két naponta, ám a dolog nem rendeződött, megoldhatatlanná vált az idő egyeztetése, vissza a kórházba. Megint két, három hét, amíg lassacskán leapadt a bal kezem dagadtsága, ill a mellcsonk, is nyugovóra tért. Itt vége is lenne a mesémnek, ha ekkor nem közölték volna, hogy kezdődhetnek a kezelések. Kezelések? Csodálkoztam én, ám valami elkezdett derengeni, hogy kemoterápia, sugár, egyszóval, megjelentem a miskolci onkológián. Itt fogadtak mint a futószalagon a féltéglát, megadták az időpontokat, bírok, nem bírok, nem kérdezték, menni kellett a kezelésekre. Se szó, se biztatás, csak a félelem, a várakozás órákig, és a fájdalom, frissen műtött bal felső rétegeimben. Un. szendvics- terápiát kaptam, ami azt jelenti, mint azt az ott már járatos betegektől megtudtam, hogy 6 kemo, egy hónap pihi, 27 sugárkezelés, két részletben, majd újra 6 kemoterápia. Hát végigcsináltam. Velem együtt műtött asszonyok, voltak akik nem vállalták a dolog pikantériáit, a hányást az öklendezést, az itthoni négykézlábon való közlekedést, a háló, a fürdő és a wc. között. Egyikük sem él, nem mondom, hogy azért mert a kezeléseket nem kapták meg, nem mondhatom, csak azt, hogy tán sokkal betegebbek voltak nálam. És azt is elmondhatom, hogy kibírtam mindent, különösebb lélekvesztés nélkül, tán hála a szedett, ivott Avemarnak. Apróbb nüánszok: a háziorvos megjegyzése, egy, egy vérvétel előtt, "magával annyi problémám van", itt megjegyezném, hogy nekem is, azóta is rengeteg problémám van magammal. Bár keményen az ő dolga lett volna, a lelkiekben való gondozás is, ám én csak a nagykönyvekben megírtak, látványos gyógyításokból, tudtam erőt meríteni. Sokszor voltam a földön. Azért is, mert nem bírtam lábra állni, s azért is mert szörnyű állapotom odakényszerített. Fetrengtem mint a partra vetett hal, jó, az csapkod, akkor én is csapkodtam, nem, fetrengtem is, mint a lakodalmas kutya. Nem egy költői stílus ugye, de az állapotom sem volt túl költői. Sok barátom, rokonom volt, a rák előtt. Sokaknak segítettem, segítettünk a család is, a fiaim is, akik értetlenül, és félve álltak mellettem, mert arról, hogy rák, csak azt hallották, hogy meg lehet halni tőle. Nem, én a fejembe vettem hogy nem halok meg. Nem adom az életem, akkor sem, ha az orvosom, azt sem kérdi az ülve beadott kemo alatt, hogyan vagyunk, ugyanis hármasával ültünk az elfordított ágy mellett, s időnk volt mint a tenger, míg folyt a lé. No ez elmúlt. Amikor minden kezelésnek vége lett, azt sem kérdezték meg a t. orvosok, vagy ápolónők, hogy vajon egyben vagyunk-e, nem fáj-e a lelkünk, nem félünk-e, van - e erőnk, minden után élni!? Akkor volt. Hatalmas elánnal fogtam az életem újrakezdéséhez, ám sokszor a sírással küzdve, máskor a fájdalommal, próbáltam újra embert faragni magamból. Nehezen ment. Érdekes módon magamra maradtam. Egyetlen barátnőm maradt, ám ő csak az esti séták alkalmával tudott velem lenni, mert munkahelye volt- még-, a többi rokon és ismerős eltűnt valahol messze, még tán hónapokkal ezelőtt. Mert ugye, azt tudni kell, hogy mindaz a kezelés amit kaptam, több mint egy évet vett igénybe, sőt még a második évemből is elment sok, a kontroll vizsgálatokra. Itthon voltam a kétségeimmel. Jó lett volna ha valaki csak annyit mond: ne félj! De én féltem! Nagyon. Tudtam, hogy a viszonylagos jólétem nem jelent semmit, bármikor lehet áttétem, bár próbáltam mindent elkövetni, amit a magam módján tehettem. Nem ettem csak zöldséget, abból is csak az ajánlottat, sok halat, étrendkiegészítőt, amit rákbetegségből gyógyultaknak ajánlottak. No igen. Én ekkor már leszázalékolt voltam, és miután mint munkanélküli /hivatalosan/ betegedtem meg, rokkant nyugdíjam a min. határon állapítódott meg.Hogyan is telt abból a kevéske pénzből, a drága étrendkiegészítőkre. De valahogy telt. Főleg az Avemar volt a legfontosabb, s azt mondom ma, így daganat mentesen, hogy tán az, minek köszönhetem "jólétem". Igen ám, kilábaltam a nagy vészből, de mindent látva s megtapasztalva, azt a semmit nem jelentő lelki segítséget, amit ezeknek az elesett embereknek adtak az ellátó orvosok, /inkább az egymás közti intrikájuktól volt hangos az intézet,/ lelkileg teljesen lerongyolódtam. Közben édesanyám meghalt. Utolsó szava hozzám az volt: érted megyek el gyermekem! Ennyi! egyszóval totálisan kiborultam, depresszió, és pánikbetegség. Itt most ne mondja senki, hogy könnyű ezt mondani, egyszerű hiszti, mert ma így hívják stb. Ki kell annak próbálni. Amikor az ember úgy fél, mintha farkasok hada rohanna vele szemben, amikor nem érti miért is él, amikor tudja, hogy ezt is, azt is tenni kéne, s a keze béna, amikor a feje belül pörögni kezd, s tudja hogy jön a roham, a sírás, az önmagamban vergődés, s az esztelen miértek sora! S nincs férj, nincs gyermek, s nincs barát, rokon. A férj, dolgozik, a gyermek kicsi, s fél, csak sír, vagy inkább otthon sincs, ha már nagyobb, a rokon, ismerős, messze messze más határon, hisz nem pletykálni, beszélgetni, segítségért kell. És így eltelt jó néhány év. Küszködve félve, támolyogva, fájva, s mégis hitet keresve valamiben, s ők a gyerekeim voltak. Egyetlen szóval nem mondom azt, hogy ez mindenkinél így van. Biztos, hogy nem. Csakis én vagyok az a szerencsétlen flótás, akinek így alakult az élete. Azt akarom elmondani, hogy nem tudom a magamévá tenni azt, hogy akihez közel áll a halál, az meg is barátkozik vele. Én legalábbis nem. Félek tőle, irtózom még a gondolatától is, szeretnék hinni, abban, hogy nincs vége a halál után, hogy itt az életben is tele vagyunk dologgal, de nem megy, és nem megy. Elolvastam minden ezzel kapcsolatos könyvet, írást, tudományos megállapítást, fordultam a spirituális dolgok felé, és nem megy. Félek a haláltól. Istenem de jól esett leírni. Mekkora kő esett le a szívemről, lelkemről. Annyira félek, hogy minden porcikám reszket, ha valamim fáj, ha valami jelét vélek felfedezni annak, ami nem való. Látom azt, hogy mennyien rohannak, futnak, és mivé lesz egyszer ez a hatalmas futás. Semmivé, félelemmé, megbánásé, odaadásé. Az életet itt
kell keresni, és most. Nem hiszem, hogy a "magasabb tudatosság" segítene itt hagyni a mát, egy jövőbeni élet miatt. Nem hiszem, hogy a halált meg lehet szokni, együtt lehet élni vele úgy, hogy az boldoggá tesz, és megszépíti a napjainkat. Nem hiszem, hogy van szép halál, és megérdemelt halál, és jó halál. A halál az halál. Borzalmas, befejező, és végleges. Elmegyünk, lehet,hogy máshová, lehet, hogy újra élünk, lehet, hogy tudatosabbak leszünk, lehet, hogy boldogabbak is. Egyszer, máskor, valamikor, a halálunk után. De nem lesznek ott a szeretteink, akik ma az életet jelentik számunkra, nem olyan lesz az ősz, a tél, nem olyanok lesznek az állatok, s a Föld, egyszóval, én ezt a létet választom.
Mindazt amit a daganatos beteg - gondozásról írtam, régen volt úgy. Ma is nehézkes és drága. Ám remélem ,hogy ma már legalább az orvosok hozzáállása változott, hisz a mai egyre szűkösebb anyagi körülmények között, még nehezebb dolgozniuk. Fájó, hogy a reklám kedvéért, különböző tv.adókon mindenféle igen jó, és hasznos, daganatos és egyéb betegségeket gyógyító szereket, eszközöket mutatnak be, és propagálnak, csak egy dologról feledkeznek meg, a reklám és a szereplési vágy, egyben a pénzszerzés reményében. A bemutatott gyógyadalékok olyan drágák, hogy valóban beteg ember, azt megvenni nem tudja. Pedig én aztán tudom mennyire hasznosak, és beteg embernek milyen szüksége lenne rá. Pl. nekem is. De akkor kinek is mutogatják, ajánlják, kin segítenek vele!? Szörnyű dolog ma Magyarországon beteg embernek lenni! Akaratunk csekélyke eszközeivel mégis harcoljunk jelen életünkért, hátha sikerül!
Írta 2012 nov02.-án Buba
