"A valódi szeretetnek két arca van. az egyik a szerető, a figyelő , a meghallgató"
A legtöbb ember szeret beszélni, és nem tud figyelni a másikra. A beszéd legtöbbször szabadulási kísérlet.Nem jó egyedül, nem jó a csendben.Valami feszít, hogy közöljek valamit, hogy érvényesüljek, hogy szerepeljek. Úgy kell ilyenkor a másik, mint férfinak a női öl - meg akarok szabadulni magamtól.
Kell a füled! A lelked ! A figyelmed! Törődj velem! Hallgass meg! Figyelj rám! Karinthy Frigyes azt mondja, hogy ebből a belső feszültségből lett író," Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek!" Kell valaki aki meghallgat. Csakhogy hallgatni nem könnyű. Figyelni, hosszan, csendesen és mélyen, egy másik emberre - nehéz. Hogy ezúttal ne rólam legyen szó, hanem rólad. Hogy most ne én legyek fontos, csak te. Hogy nekem mi fáj, mi a bajom, nem lényeges. Odaadom neked a figyelmemet.
Tied a lelkem, az időm - ez nem könnyű. Mert hosszan hallgatni egy embert - ha nem szeretem, nagyon nehéz. Figyelni a másikra nagyon fárasztó. Ehhez az kell, hogy én magam rendben legyek. Hogy ne féljek a saját csöndemtől, és az egyedüllétem ne feszítő pokol legyen, hanem harmonikus magány.
Vagyis, hogy "jól legyek magammal". A kórházi osztályon azért ritka a jó beszélgetés, mert mindegyik betegnek a saját sebe fáj. Nem tudnak figyelni a másik bajára, a magukét mondják.
Az életben is így vagyunk. Nagyon kell szeretni valakit ahhoz, hogy azt érezzem, most ő a fontos, nem én. Nem kis áldozat kell ehhez, mert senki sem képes kimondani azt, ami a lelkét nyomja. El van benne dugva tudat alá, és azért másról beszél. Tudod miért? Mert ő sem képes figyelni, önmagára .A figyelem ha valódi, nagyon mélyre tud látni. Lényegében a meditáció nem más, mint figyelem - gyakorlat. Megszüntetem a szétszórtságot, a lelkem nyugtalan zűrzavaros rezgéseit, és a csendben meglátom a tudattalanom sötét mélyéről ható bajom rejtett okát.
Így figyelek másokra is.
Igazából ezt hívják léleklátásnak.
Aki szereti a gyerekét, a párját, vagy a barátját, tudja miről beszélek, mert így lát, és így tud figyelni rá, a szív szemével!
Tied a lelkem, az időm - ez nem könnyű. Mert hosszan hallgatni egy embert - ha nem szeretem, nagyon nehéz. Figyelni a másikra nagyon fárasztó. Ehhez az kell, hogy én magam rendben legyek. Hogy ne féljek a saját csöndemtől, és az egyedüllétem ne feszítő pokol legyen, hanem harmonikus magány.
Vagyis, hogy "jól legyek magammal". A kórházi osztályon azért ritka a jó beszélgetés, mert mindegyik betegnek a saját sebe fáj. Nem tudnak figyelni a másik bajára, a magukét mondják.
Az életben is így vagyunk. Nagyon kell szeretni valakit ahhoz, hogy azt érezzem, most ő a fontos, nem én. Nem kis áldozat kell ehhez, mert senki sem képes kimondani azt, ami a lelkét nyomja. El van benne dugva tudat alá, és azért másról beszél. Tudod miért? Mert ő sem képes figyelni, önmagára .A figyelem ha valódi, nagyon mélyre tud látni. Lényegében a meditáció nem más, mint figyelem - gyakorlat. Megszüntetem a szétszórtságot, a lelkem nyugtalan zűrzavaros rezgéseit, és a csendben meglátom a tudattalanom sötét mélyéről ható bajom rejtett okát.
Így figyelek másokra is.
Igazából ezt hívják léleklátásnak.
Aki szereti a gyerekét, a párját, vagy a barátját, tudja miről beszélek, mert így lát, és így tud figyelni rá, a szív szemével!
Müller Péter írása lejegyezte Buba október 08 - án
