Ráömlött a fény. Ezt érzékelte, szinte azt hitte ,már elindult azon a bizonyos alagúton. Lehunyt pilláit lassan felnyitotta, szeme úszott a könnyben , biztos valami szépet álmodott, akkor szokott könnyel ébredni. Ha a démonjai jönnek éjjel, harcol ellenük, szeme megdagad, az erei kidülledtek, és fáradt, iszonyú fáradtan ébred. Igen, meg is van kiről álmodott. Egy szép legényről. Karját nyújtva közeledett felé. Haja sűrű hullámos, szép a teste, és kedves szavakat suttogott. Még most is érezte a bizsergést a fülében. Nehezen oldodott az álom, a növérke kedves szavára kezdett magához térni. Kezdte érezni a testét. Előszőr a nyakát, majd a lábát, és végül a kezét. Mozgatta az ujjait, nem úgy működtek, ahogyan kellett volna. Kis ügy. Gondolta. Ahhoz képest ,hogy alig van már benne valami, tényleg kis ügy. Csak a fájdalom ne hasított volna a hátába, ezen a szép reggelen. De hasított. Mint akit ketté vágtak, terjedt a fájdalom szét az egész testében, míg szemét újra lehyunyva a növér megkérdezte, fáj,? Nagyon fáj? Most mit mondjon. Hogy igen nagyon fáj, elviselhetetlenül, de hisz az ember mindent elbír viselni, vagy mondja, hogy igen fáj, de kibírom, vagy épp alig fáj? Egyik sem volt igaz. Hatalmas testi fájdalmát még tetézte az este kapott sorok, s csodálkozott, az ember ennyit kibír? Igen kibír, még többet is! Tudta ő ezt, de mégis , tudta, hogy lesz még nagyobb fájdalom, ami nem a hátából fog jönni, de ezt is tudta, készült rá, próbálta érteni, hogyan lazítson. Mondott magában mindent. Szépet, csúnyát, megbócsájtót, elbocsájtót, de mégis fájt . Nagyon. Csaknem három év. Három év öröme, szenvedése, szorult most a hátába, kínozva amúgy is szaggatott idegeit. Míg végül nem bírta. Halkan szól, a nővérkének , "kérem, nagyon rosszul vagyok" Ó kedveském, hát hogyan lenne ekkora műtét után, próbáljon mély levegőket, és szépen lassan kifújni. Te marha, az én fájdalmam kifújhatatlan. Gondoltam én. Te mint egészségügyis miért nem tudod ezt. S pillái alól szivárogni kezdtek a könnyek! Látva ezt a kedves növérke elfutott, szólni az orvosnak. "Nézze doktor úr, sír, annyira fáj szegénynek". "Hát hogyne fájna, nem szanatóriumban vagyunk, és nem rehabilitáción, ide meghalni jönnek az emberek, hiába hiszik ,hogy mi segítünk rajtuk". Válaszolta az orvos, azt hivve hogy alszik a beteg. Mert csak oda kellett volna nézni a könnyekre. De nem, egy beteg maximum húsz perc. Ez már nem fér a nővér mondokája mellé! Halva ezt, a csukott pillák mögül, tudván tudott dolgok jutottak megint az agyáig. Igen tudta, hogy meg fog halni. És ez ellen végül majd semmit nem tesznek. Csak az a levél. Hát miért nem érzi, az a levél.... Majd egy tű fúrodott a karjába, és a boldoságos fényt lassan látni kezdte. S benne az ő szépséges férfiját, , hullámos hajával, hajlékony testével, és már futott is a fénybe ,az ő karjaiba!
Miskolc 2014 nov. 04
Már akkor tudta, hogy nem kellett volna. Hagyni kellett volna az egészet.De fájt, még mindig fájt. És akarta, hogy fájjon, mint aki újra, és újra kikapar egy sebet. Tudta már, megbeszélte minden apró dolgát az orvossal. Tudta, napra pontosan mikor lesz az elalvás. De nem ,gondolta ő, még egyszer meg kell próbálni. És megtette. Írt a régi hascímen. Megtalálta. Akkora öröm volt,hogy tán a halált is visszacsinálta volna. De mégsem, döntött, ennek meg kell lennie. Úgy gondolta, kitörő öröm várja, és helyette azt kapta mint hónapokkal ezelött. Az egész napja el volt rontva. Pedig már jól volt. A haja klasszul kinőtt, a keze mozgott, csak belül nem maradt ép rész. Nem baj, gondolta. Úgysem ér az egész már annyit. Aztán megkapta a jussát. A szája tátva maradt. Hát van ilyen? És tépte karjából a csövet mert két kézzel akart írni. A vészhívó megszólalt. Sürgés, forgás,lett nagy patália. Nem feledkezett el bocsánatot kérni. Mert ő, ilyen beteg volt. Bocsánatot kért az orvostól ,hogy beteg lett, és a drága idejét rabolja! Áttétes rák, már csaknem mindenütt. Nem akart szenvedni. Nem akarta ,hogy lássák az elmenetelét, viszont félt "akkor" egyedül lenni. Talált egy humánus orvost. Aki megígérte, hogy a kellő pillanatban közbelép.Ötszázezer forintjába került, de biztos, hogy megéri. Senki nem tud a családból semmit. Szívleállás lesz. Szépen, nyugodtan beszélte meg az orvossal. A fecskendő a fiókjában van, annyira bizalmatlan, hogy az első fájdalomnál nem lesz ott az orvos, beadja magának. De az a levél. Arcul csapta. Halál elött egy arcul csapás, dupla halál, bohóchalál, tán nem is halál. Tán csak egy vicces halál. Van olyan is, vicces halál. Az övé olyan lesz. Szerető vicces halál......
2012 november 02. miskolc Írta : Buba
