A düh egyre nőtt. Érezte, amint elönti, majd fogva tartja, elméjét, testét átjárja. Amikor a levelet olvasta, még tán meg is értette valahol, igazat is adott neki, el is szégyelte magát néha. Azután mind többszőr, és többszőr, futott át rajta, s egyre jobban észrevette, az őt sértő, megalázó, hol beképzeltséggel teli sorokat. Utána már ott tartott, hogy amikor olvasta, szinte sírni lett volna kedve. Az írás oly beképzelt, olyan önimádóbbnak hatott, alkalomról, alkalomra, hogy már szinte önmagát kínozta az olvasásával. De olvasta, szászszor, ezerszer, elemezte, sorról sorra ment, hátha talál némi mentséget. Némi valódi bántásra utaló sort, valami meghatót. De nem talált. Az írás olyan mélyen hatott rá, hogy belebetegedett. Nem voltak napjai, amit kellett, elvégezte, majd fáradtan, szédűlve esett az ágyba, és azonnal álomba merült. Ezek voltak a boldogság pillanatai. Amikor felébredt, hiszen apró, kis idős alvások voltak ezek, újra a reménytelenség lett ura, és vette sorra megint sértéseit, alapozatlan vádjait, neki kimondott, s megmondott parancsolatokat. Érezte, amint fogyott az ereje. Pedig az hitte, majd lassan csak jobb lesz, enyhülnek a kínok, és ahogyan múlik az ídő, válik a levél, egyre távolabbivá, egyre kevesebbé. Nem így lett. Lassacskán rászokott, hogy gyorsan végezze teendőit, és utána döljön is el, s álmodja azt, hogy az egész, nem igaz. Már égett belül mindene. Enni nem evett, inni alig, el is felejtette már, lefogyott mint egy karó, pedig volt szép súly rajta. Amikor kezdte úgy érezni, hogy nem, ez így a többivel együtt nem megy, gondolkodóba esett. Rákos volt. Egyikből, kijött, a másikba be, amúgy is legyengült testét szívta el a fájdalom. És amikor eszébe jutott,hogy a maradék engedményt is csak az ő "szegény" állapotának nevezett engedményként kapta, haját tudta volna kitépni. Sokszor át és átrágta. Megsértette - e a férfit valóban, vagy épp legfájóbb pontjába talált bele, s emiatt e személyes elszánt bosszú. Már nem is élt, csak volt. Tette napjait, egyiken nem tudta, mi lesz a másikon, csak gondolkodott mit tegyen, hogyan segítsen magán. És egyszer jött a gondolat, hogy ez így tovább nem megy. Várható műtétje, megalázott énje, teljesen összeszakadt, és már csak azon gondolkodott, hogyan is tegye könnyebbé helyzetét. Összehasonlította amikor még könyörgött pár hónapért, amikor élte veszélyes, csak épp, hogy valószínű volt. Mit is adott volna akkor, hogy éljen, napjai legyenek újra az övé, s kezdődjön megint az élete. És most egyetlen lórúgással elvettek töle mindent. Igen lórúgást mondok, mert az egész olyan volt, mintha a hatalmas ütéstől essze repült volna önmagától el. S akkor már tudta mit csinál. A halálát végigélni gyáva volt, a vizsgálatok kimenetelének lehetősége, olyan semmi, hogy már bízott is abban, hogy csak jót tesz magával.Tövig összekarcolt büszkesége, mély, odafigyelős, sértésekkel telve kapott levele, annyira fájt már, hogy tudta, már csak napok kérdése és nem bírja tovább. És akkor belényilalt az ötlet. Megfürdik, szépen lassan, lemos magáról minden fájdalmat, szidást, önteltséggel teli sértést, és ázni fog kicsit. Tudta, hogy az egész nap az ővé. De mit akar tenni, hasított belé, eddigi élete szerint, a lét szent dolog volt számára, örömmel teli. És mi lesz a szeretekkel, azokkal majd akik rátalálnak. De már nem számított semmi. Annyira tudta, azt, hogy élte már nem az övé, felsorolt sértéseinek nem okozója, szeretete, és rajongása olybá túlnőtt rajta, hogy semmit nem tudott ellene már tenni. Szépen, lassan, levetkőzött, ruháit egymásra tette, mintha azt majd újra fölvenné, mindent odakészített, olllót fésűt kefét, testradírt, kencét, és finom habot, mintha csak illatos fürdőjét készítené. S amikor a kád megtelt, lassan belelépett, beleereszkedett, míg a víz meleg öleléssel, körbe nem bugyolálta. Élvezte kicsit a símogatást, a meleg víz érintését bőrén, átadva magát a semmi pillanatának. Csendesen feküdt, lassan már a szájáig ért a víz, az illat, amit érzett csodálatos volt. És akkor egyetlen rántással elővette a legélesebb odakészített kést, és végigvágta csuklóját. Lassacskán érezte, mennyire álmosodik. Azt is furcsálotta, miért lesz előbb rózsaszínű, majd egészen vörös a víz. Valamit sejtett, de már nem értette, hogy tulajdon erét vágta át. Feküdt ott csendben, nem fájt már semmije, majd lassan lecsúszva, a víz alá került, és az tisztára mosta fáradt agyát.
írta. Buba
