Gondolatok az áldozatvállalásról

Áldozatvállalás nélkül nincs megvalósulás. Ami az életünkben szép és nagyszerű, az mind önfeledt örömmel indult az útjára, olyasféle lelki élménnyel, mely érzéki szinten az ölelés testi kéjéhez hasonlatos,- de csak komoly áldozattal, és szenvedéssel tud a "világra" jönni./.../Áldozatot az ember mindig valamiért, vagy valakiért hoz, amibe, vagy akibe, szerelmes. Nem feltétlenül kell itt szerelemről beszélnünk. Áldozatot mindenkiért vállalunk, legtöbbünk azért akit szeret, vagy nagyon tisztel, az ok százmillió lehet,s tán még magunknál is fontosabb számunkra az a személy, akiért áldozatot hozunk. S álljunk meg itt egy pillanatra! Tán ekkor már nem is beszélhetünk áldozatról, hisz szívesen tesszük azt amit teszünk, vagy adjuk, amit adni akarunk. Megmagyarázhatatlan érzések burkolnak be, melegségtől átjárt testünk már, már a holtpontig jutott, hogy adjunk, akár magunkból. S boldogabbak akkor leszünk, amikor adhatunk. S tán ekkor már ez nem is áldozat, hanem adás, örömadás, a szeretetünk adása, annak kinyilvánítása. Adni, adni, adni,! Csak erre vágyunk. S hiszük, hogy így megtisztulunk, s az is általunk, aki e mérhetetlen szeretet kapja. Őszinte odaadás nélkül, pedig nincs igaz szeretet!