Egy történet része

Ráömlött a fény. Ezt érzékelte, szinte azt hitte ,már elindult azon a bizonyos alagúton. Lehunyt pilláit lassan felnyitotta, szeme úszott a könnyben , biztos valami szépet álmodott, akkor szokott könnyel ébredni. Ha a démonjai jönnek éjjel, harcol ellenük, szeme megdagad, az erei kidülledtek, és fáradt, iszonyú fáradtan ébred. Igen, meg is van kiről álmodott. Egy szép legényről. Karját nyújtva közeledett felé. Haja sűrű hullámos, szép a teste, és kedves szavakat suttogott. Még most is érezte a bizsergést a fülében. Nehezen oldodott az álom, a növérke kedves szavára kezdett magához térni. Kezdte érezni a testét. Előszőr a nyakát, majd a lábát, és végül a kezét. Mozgatta az ujjait, nem úgy működtek, ahogyan kellett volna. Kis ügy. Gondolta. Ahhoz képest ,hogy alig van már benne valami, tényleg kis ügy. Csak a fájdalom ne hasított volna a hátába, ezen a szép reggelen. De hasított. Mint akit ketté vágtak, terjedt a fájdalom szét az egész testében, míg szemét újra lehyunyva  a növér megkérdezte, fáj,? Nagyon fáj? Most mit mondjon. Hogy igen nagyon fáj, elviselhetetlenül, de hisz az ember mindent elbír viselni, vagy mondja, hogy igen fáj, de kibírom, vagy épp alig fáj? Egyik sem volt igaz. Hatalmas testi fájdalmát még tetézte az este kapott sorok, s csodálkozott, az ember ennyit kibír?  Igen kibír, még többet is! Tudta ő ezt, de mégis , tudta, hogy lesz még nagyobb fájdalom, ami nem a hátából fog jönni, de ezt is tudta, készült rá, próbálta érteni, hogyan lazítson. Mondott magában mindent. Szépet, csúnyát, megbócsájtót, elbocsájtót, de mégis fájt . Nagyon. Csaknem három év. Három év öröme, szenvedése, szorult most a hátába, kínozva amúgy is szaggatott idegeit. Míg végül nem bírta. Halkan szól, a nővérkének , "kérem, nagyon rosszul vagyok" Ó kedveském, hát hogyan lenne ekkora műtét után, próbáljon mély levegőket, és szépen lassan kifújni. Te marha, az én fájdalmam kifújhatatlan. Gondoltam én. Te mint egészségügyis miért nem tudod ezt. S pillái alól szivárogni kezdtek a könnyek! Látva ezt a kedves növérke elfutott, szólni az orvosnak. "Nézze doktor úr, sír, annyira fáj szegénynek". "Hát hogyne fájna,  nem szanatóriumban vagyunk, és nem rehabilitáción, ide meghalni jönnek az emberek, hiába hiszik ,hogy mi segítünk rajtuk". Válaszolta az orvos, azt hivve hogy alszik a beteg. Mert csak oda kellett volna nézni a könnyekre. De nem, egy beteg maximum húsz perc. Ez már nem fér a nővér mondokája mellé! Halva ezt, a csukott pillák mögül,  tudván tudott dolgok jutottak megint az agyáig. Igen tudta, hogy meg fog halni. És ez ellen végül majd semmit nem tesznek. Csak az a levél. Hát miért nem érzi, az a levél.... Majd egy tű fúrodott a karjába, és a boldoságos fényt lassan látni kezdte. S benne az ő szépséges férfiját, , hullámos hajával, hajlékony testével, és már futott is a  fénybe ,az ő karjaiba!


Miskolc 2014 nov. 04