Zilahy Lajostól üzenet nekünk

"Vannak pillanatok, amelyek mint parányi tűk megakadnak az ember húsában, és idegszálaiban. Amik oly élesen és mélyen vágódnak be az emlékezetedbe, hogy az idő sohasem tudja kimosni belőlük. Halk pillanatok ezek, csak a halk pillanatok fúródnak ilyen mélyre. Az élet hangos, nagy pillanatait gyakran előszedi az ember, minden alkalommal kiszínezi, átfesti, az érdekes nagy pillanatok lassanként megkopnak, elhalnak a boros asztalok fellett, a szivarfüstben.                       Csak azok a pillanatok az örökkévalók, amiket nem lehet elmondani.                                                 Ezek a kis meztelen pillanatok szemérmesen elbújnak a szívben, így élik magányos életüket."
/Zilahy lajos/

A vezérmadár

                                                                                                                                                                    

Sokat , sokszor elnézem ezt a képet. Meghatónak találom, pedig sokak szerint abszolút érthető módon, nem igen mond a látványon kívűl semmit. Pedig hatalmas mondanivalója van. Tulajdonképp a cél, a követhető, a követni valót mutatja annak, aki azt elveszítette, valamikor, vagy még tán meg sem találta. Voltam úgy, hogy tudtam mindent. Legalábbis azt hittem, tudok mindent. Ám jöttek helyzetek, életállapotok, amikor teljesen elment a talaj a lábam alól. De jó lett volna akkor látni ezt a képet. Megértettem  volna, hogy van miért, kiért "vonulnom", van kit követnem, s nem a magam szertelen, és értelmetlen, igazságkereső csapkodásaim áldozata leszek. Mert voltam. Így visszanézve tudom csak, mennyit csapkodtam, forogtam a semmiben, minden cél, és értelem nélkül, megragadva a pillanat nyújtotta kapaszkodót, ami nem is az volt, csak én hittem annak. És kapaszkodtam rendületlenűl, követtem a követésre méltatlant, amíg az csak szedte ki belőlem, a néki fontosat. Ebből nekem semmi hasznom nem volt, legfeljebb annyi, hogy egyre kevesebb lettem, és egyre kevesebbet gondolkodtam. Bár voltak pillanatok, napok, órák, amikor láttam, éreztem a dolog értelmetlenségét, kilátástalanságát, de nem tudtam, ? Mertem? változtatni. Belesüppedtem a kényelmes meleg mocsárba, s aki esetleg figyelmeztetett arra haragudtam, mert tán rosszul  figyelmeztetett. Igen, mert sokféleképpen lehet figyelmeztetni. Lehet szeretve, kérve, meggyőződéssel, önző módon, lehet erőszakosan és lehet finoman, szeretve is. Én mindig az őnzőt kaptam, fogtam ki, s ez talán még nagobb elveszettségbe sodort. S aztán jött egy pillanat. Jött egy állapot amikor észbekaptam, hogy meghalhatok. Félve, remegve gondoltam arra amit elveszíthetek, amit semmire sem becsültem addig, aminek az értéke, ezerszeresére nőtt, és egyszerre megtudtam merre kell mennem. A vezérmadár után. S ki is a vezérmadár? A gondolat, az amelyik legbelül a lelkünk mélyén csendben kussad, és várja, hogy életre hívjuk.Hogy megmutathassa, hogy ő az első, aki után menni repülni kell, és minden áron. Sajnos, hogy erre csak most jöttem rá. S mi a gondolat? Az élet maga, de úgy, hogy kellő tapasztalatunk legyen élni vele. Nem lehet  kibújni a tojásból, s nekiindulni a világba, csak úgy, hogy senki, de senki, ne fogja meg a kezünket, s azt mondaná: gyere erre, mert erre a jó. S úgy sem lehet, hogy megszülettünk, szerencsétlenségünkre rossz helyre, s aztán ez a vezérvonal húz minket egy írányba, amíg csak mi magunk, a szörnyű sok balfékezés után rá nem jüvünk, hogy nem ez a helyes irány. De melyik az? Ki mondja meg, hogy merre menjünk? Volt amikor más volt a jó út, az volt az egyetlen, s aztán jött valaki s azt mondta , te rossz uton jársz, menj egy másikra. Ezekre soha nem szabad hallgatni .Az egyetlen út, ha szerencsénk van,  hallani véljük, csakis bennünk van, és bármi is történik, csakis ezt az utat szabad követni. A belső hangot. Ami szól, muzsikál, elindít, vezérel, s ha sikerül életünk hosszáig elkísér.                                                                                                                                                                  

írta Buba