S akkor nyílt az ajtó. Szíve hevesebben vert, de várta, mégis nagyon várta, ezt a találkozást. Nem tudta, milyen lesz, csinos, kedves, megkapó netán morcos, szemét összehúzó,enyhén barázdált férfiarc. Ránézett, és, hogy zavarát leplezze, a zsepkendőjéért nyúlt. Nem kell, szólt a férfi halkan, megnyerő hangon, és lassan az asztal mellé ült. Kellett már ez a találkozás. Hosszú idő óta jöttek, mentek a levelek, ám halványan sejtette a nő ,hogy néha terhes az ,hogy elég gyakran ír, ám már betanítva, leszokva, minden felesleges szó leírásától. Nehezére esett tömören, és keveset írni. Foglalkozási ártalom is volt, a hosszú, részletes írás, de e mellett, ráadásul annyit mesélt volna a férfinak, de az ide-oda való ugrálástól, a témák között, a férfi csak ingerültebb lett, és már biztos ,hogy sok sor volt, amit a férfi el sem olvasott. Érezte a nő, hogy nem szabad felesleges köröket futnia. Meg kellett őrízni, azt a keveset, amit a férfi hajlandó volt elolvasni, még így is érték vádak, levelei terjengősségéért. De írni kellett. Írni akart. Hiszen annyi, de annyi mondanivalója volt. Az egyetlen kapocs volt ami e férfihez kötötte, hiába tudta, hogy csak egy nő a millió közül, cseppet sem tartja jobban észben a férfi, mint bármelyik nőt, akivel kapcsolata volt. Nem, nem olyan nők voltak, akitől félni kellett, betegségből gyógyúlt, hálás emberek, akikből a férfi, adott tulajdonságából fakadó udvariasságával, és mindenkit megnyerő kedvességével hálát és megkapó bizalmat váltott ki. A nő előszőr hitte, hogy ez az emberek szeretetéből fakad. De rá kellett jönnie, hogy a férfi természete ilyen, a beteg ugyanolyan munkaeszköz kezében, mint munkásnak a kalapács. Pusztán lelkiismeretes volt, és mindent megtett, hogy tudhassa magáról, munkáját szive és meggyőződése szerint, tökéletesen végzi. Ez volt a mozgató rúgó, ezért szerette mindenki, mert a tökéletes munkavégzés miatti vágy, és kötelességtudat, adta a férfi szájába kedves mondatait. Adottság, s magával szemben támasztott követelmény volt ez, semmi köze nem volt a beteg sajnálatához. Végezte azt, amit lehetett volna akár lazábban, s trehányabbúl is csinálni, de saját maga elé lefektetett szabályai szerinti lelkibékéje csak így volt maradéktalan. Udvarias mindent feláldozó orvos volt, de nem a betegért, magáért tette. A nő mégis, mert nagyon gyanította e tényt, megszerette, rajongó lett, mint a többi nő, bár az ő szeretete százszor többet ért mint bárkié. Csak a férfi nem vette észre ezt. Hiányzott már csak egyetlen nap múlásával is, a félmondatok, rövid szavak, amit annyira várt, és olyan megnyugvással töltötte el. Soha nem használta ki a férfit. Beteg volt ő is, de nem kért segítséget, náha kevés információt, ám küzdött magával, hogy maradjon csendben, és semmit ne áruljon el, mondhatni keserves állapotáról. Csak hallgatott, és várt, majd egy egy rövid szöszentésre várva, sírva válaszolt, és néha kérdezett. De nagyon keveset. Félt, nagyon félt, hogy egyszer teherré válik, tán akkora amikor a legnagyobb szüksége lesz a ritka sorokra. Nem értette, mert más volt, mint a férfi. Ő a levelek által is érzett, és elkezdett kötődni a férfihoz, bár tudta mennyire rossz ez, hiszen szinte kunyerált sorok voltak a férfi írásai. Mégis nagyon fontos lett számára, e virtuális kapcsolat, mondhatnánk azt is, hogy kapaszkodó tán, de nem, hisz a sok barát és kedves barátnő, méltóképp hallgatta volna meg. De mégsem, ő már érzése szerint kötéllel tartozott a férfihoz, de miért, vajon mi volt az ok, amiért ez megtörtént. Senki nem tudta. Néha ha kicsit tovább ment, s túl sok volt a magánjellegű beszéd, kiosztást kapott, akkor bolond fejjel bosszút fogadott, ám nem bírta, nem ment akkor a nap, csak szenvedett, s minden perce a telefoné volt, amely jelzett volna ha a férfi keresi. De nem kereste. Nem volt fontos neki. Ill. fontos volt, de nem többet mint bármelyik meghallgatandó beteg. Mert lelkiismeretes, kedves, önfeláldozó orvos volt. Hálálkodtak is a betegek, s a férfi ezt hogyan értékelte, a nő csak sejtette, tán tudta is, hogy a férfinek,ez az éltető erő, csak mint elkönyvelt, jó lelkiismeret volt szüksége mindenegyes hálálkodásra. Aztán a nő, kíváncsivá vált. Tudnia, látnia kellett a valóságot, látnia kellett szeretete tárgyát, és találkozót kért.Tán remélte ,hogy csökken e kínos vonzalom, lelke egyszer szabaddá válik, és nem egy beteg lesz, a sok közül. A talákozás meleg volt. Szó szerint meleg. Ugyanis a várakozás, hiszen a férfi messziről jött, és ő már órákkal elötte, odaült várni, mint egy szerelmes kamaszlány. De téved az aki arra gondol, a nőnek mint férfira volt szüksége az orvosra. Senki nem tudja, miért rajongott annyira, soha senkinek nem beszélt róla. Mikor bírta, élte hétköznapi életét, járta a vizsgálatokat, és az eredményekről szólni sem mert, nehogy teher legyen. Mert a férfi kínosan vigyázott az általa kezelt nők privilégiumára, arra,hogy az ő betegei, és a magáéra is. A nő csak nézte. Szerette volna csak megérinteni, kicsit megsimogatni, hozzáérni, mint gyermek a kirakatban hőn áhítozott, magának érzett babájáét, szeretett volna a hajához érni, becézni, szépet mondani, vidáman, és gondtalanul élvezni a pillanat varázsát, de ő csak hallgatott, és nézte szeretett férfiját. Mert ott volt valahol benne mélyen, eltemetett nőiessége, még most is mutatós, ápolt nőként, nem vénasszony, s senki nem is feltételezte, hogy csaknem 15 év a korkülönbség, ő és a férdi között. S a nő megvilágosodott. Akkor már tudta, hogy sorsa megpecsételődött, élete mától, rabság lesz, mindenki rabja mint ahogy eddig is volt. Mert rabnak született. Ezen változtatni nem tudott, vagy nem is akart már. Érezte, a benne kavargó meleg hullámokat ,torka elszorult, kedve lett volna beszélni, sírni, nevetni, de megszokta a fegyelmet, csak ideig óráig adható felszabadultsága mellett. Rájött,hogy örökre rab marad. Érzései rabja. Mert arra született, hogy szeressen, szolgáljon, családot, embereket, életet, és nem is remélte,hogy a férfi meglátja benne a nőt. Hiszen már tán az sem volt. Csak egy szolgalelkű, szeretetre vágyó asszony, kinek élete elsuhant a mellette elrohanó vonattal. Belátta ,hogy tovább kell harcolnia, minden nélkül, se szeretet, sem megértés, sem meleg szavak mögé bújva. Úgy érezte meztelen lett. Minden akarata, amit tervezett elszállt. Tudta, hogy vége annak a kevés jónak is, ami tartotta benne a lelket, érezte hiábavalóságát, és felállt. Szíve hevesen kalapált, a férfi ki máshoz, másokhoz tartozott, de imádata tárgya volt, itt ült mellette, szerette volna csak a leheletét érezni, a kezét megfogni, de minden hiábavalónak tünt. Ez nem az a vonat amire számított. Más vágány mellett várt, már hosszú idő óta, és nézte, ahogyan az emberek leszálláshoz készülődnek. Szive csaknem kiszakadt, a fájdalom, majdnem széthasította, és tudta ha nem fogja meg a percet, örökre elszáll. És elszállt. Nem fogta meg. Tudta mit kell tennie, s minden fájdalmával együtt sétálni invitálta a férfit. Még kevés idő, volt az indulásig. Várt egy gesztusra, egy virágzó mondatra, várta a szép szavakat, de hiába. S az idő szállni kezdett. Egyre gyorsabban, egyre vadabbul, és tudta , már nincs tovább. Vége. Fiatalságának csevegő mivoltának, újra be kell állnia a sorba, és folytatni kell az életét. Hiszen annyian támaszkodtak rá. Senki ugyan ezt el nem ismerte, de akkor is tudta. És egy meleg ölelés után valahonnan hallotta még ,"majd írj", és látta miként egy autó elsuhan mellette. Látott még egy őszülő fejet, egy álldogáló finom hölgyet, s lassan szívszakadva elindult hazafelé. S a levelek újra jöttek, röviden szinte csak szavak, s ő hűen, szeretve, küldte a válaszokat.
Írta: Buba
