A vándor

Nemrég egy vörösbegy valahogy betévedt a házunkba.Ijedten húzta meg magát a lépcsőház ablakának sarkában, úgy vert a szíve, amikor megfogtuk, azt hittem, kiugrik az a parányi lüktető életizom, a kis madártestből.Sokáig néztem utána, mikor elrepült.Az utóbbi időkben mikor szobába kényszerülök,hasonló sarokba szorított vergődést élek át, furcsa vibráló idegesség fog el.Fölgyorsul a pulzusom, kimelegszem, lázban izzik a homlokom.Csak akkor lesz béke a lelkemben, és a nyomában akkor nyugszik el a testem, ha kimegyek az udvarra. Elég a lábamat a földre tenni,abban a pillanatban jelez egy láthatatlan szerkezet:minden rendben van.A mondabeli Anteusz kapott így erőre amikor hozzáért az anyaföldhöz.Évek óta érzem ezt a kényszert: kifelé, ki a házból! El a könyvek, tárgyak közül! Ki a levegőre, föl a hegyre, el a síkra, ki a mezőre, ligetesbe, vizek partjára, homokos dűnék mélyedésébe, mohos udvarokat övező kőfalak tövébe .El! Mindegy, hogy milyen az ídő, hűvös szél fúj, vagy tűz a nap, köd ül a tájon, vagy esik, nekidöntöm homlokomat az ablaküvegének, hozzáérek lüktető halántékomhoz, s ha csak tehetem ,szót fogadok.Már csak este szürkületkor vagy nagyon borús napokon vagyok képes az asztalomhoz leülni. Ezért lettek az éjszakák az írás órái.De azokért is sír bennem a bizonyosság: másra valók. Most, a hosszú tél végén, ebben a reménykedő tavaszban a szabadság, a föld a teremtett világ megtapasztalásának parancsba oltott vágya, egész valómon elhatalmasodott. Találkozásokra vágyom, igaz szavakra, őszinte tekintetekre, kétkezi munkára,csöndben születő fellángoló ölelésre, dagadó kalács illatára, a föld szagára, vallomásos bűnbánatra, és a megbocsáttatás tiszta örömére. Jó volt sokáig gereblyézni az utcát, jó volt összeszedni a szemetét,lapátra tenni minden mocskát. Sokáig takarta a hó, lapította észrevétlenné a fagy,de most már kis dárdáit nyomja a jácint, kint van a tulipán, s nézem a fehér ibolyák megint megelőzték a lilákat.Felhőnyi virágport szór a tiszafa, s eszembe jut tanyasi barátnőm Aliz. Körülötte úgy teremnek a gidák és a kisbárányok, mint tavaszi mezőn a szegfűgomba ,számolatlanul.Ő azért számon tartja őket ,nevén nevezi valamennyit.Farkaskát aki pöttöm volt, talán huszonöt deka, amikor néhány hete a mamája a szalmára pottyantotta.Farkaska most a tanya legdédelgetettebb báránya, ugrik és szökell, játékos és boldog, tekintetéből egyenesen a Jóisten mosolyog a világra.Aliz beszél, beszél, most két puliról mesél, Zsandár az egyik, Epör a másik, azon a nagy tágasságos síkon Pitricsomban vigyázzák a gazdáikat.Pitricsomban - kérdezem és kacagok. Bólogat. Áll egy kis halmon, amerre ellát ,smaragdzöld a fű körülötte, kecskék és bárányok gomolyognak a lábánál. Másra sem vágyom mint ,hogy odamenjek a közelébe, az összes gyerekkel aki él körülöttünk.Azt hinnék, hogy mese de nem az.Ahogy nem mese a vándor se akivel alig egy hete találkoztam.Egy fiatalember , lehet tán huszonhat esztendős, kereszbe - kasul járja szép Magyarországot.Karácsonytól húsvét vasárnap hajnaláig tartott a vándorlása. Fogadalma, hogy nem ül semmi gépi szerkezetre, gyalogol. Ahol meghallgatják, ott leül, és mesél. Igaz történeteket mond a szépapjáról, az ükanyjáról, az Istenbe vetett hitükről.Olyan szép és igaz történeteket, hogy az emberek akik hallják, mind megkönnyezik, s olyanok akarnak lenni mint a hősei, szépek és igazak. Észre sem veszik, hogy a saját történeteiket hallják. A vándor semmit nem fogad el, csak egy tál ételt, esténként egy alvásnyi fekhelyet. Reggel továbbáll, azt mondja maga sem tudja még, merre visz az útja.A házaknál ahol megszállt,sehol nem értik, hogyan lehet, hogy rég nem tapasztalt csöndes békesség marad a nyomában....