Régen jártál erre. Tán nem is baj. Sokat gondolkodtam azon, hogy engedhetem- e magamnak ezt a levelezést, mert a lelkem igen háborog. Nem is tudom tisztában vagyok -e magammal, úgy érzem mintha kavarogna minden bennem. Megzavartál engem nagyon. Tudom én, hiszen nem vagyok gyerek, mennyire lényegtelen ill. csak hazádhoz kötnek,e kapcsolatok, a múltadba kapaszkodsz általa. Ám én észrevettem benned mást is, és ezért nem akarom magam kínnak alávetni. Mert kín lenne részemről, részedről játék. Érzem, hogy nem vagy közömbös számomra, én vén fejű hölgyeménynek fontos ember lettél, lelkemnek melegítő társa. De kell-e ez nekem, Neked? Neked biztos nem, nekem meg ha az mondanám kell, akkor is jó nem lenne, mert mindig is tudnám, hogy soraid mögött nincs semmi érzés. Hiába ágálok, hogy nem, nem, nem írok, nem kelek föl ilyen korán, s lám igazam is volt, most mégis itt vagyok, mert érzem le kell írnom e sorokat. Tán akkor volt az első szívdobbanásom, amikor telefonáltál. De miért is? hiszen régen betoltam szívem eme fiókját, hogy azt semmiféle tartalom meg ne érintse még véletlenül se, hogy életem ez a része elmúlt, nincs tovább. És egy nap megjelensz, mint lovas az égből, s felkavarod körülöttem a lecsendesült tiszta létet, s össze- vissza zavarod minden porcikámnak, minden sóhajtását. Miért, minek, hogyan? Olyan gyengeség van rajtam e miatt, hogy mit is tegyek, hogyan tegyem jól, hogy tudjam azt, szemem elött tartsam, nem vagy más te, mint életemből régi , nagyon régi életemből,egy pici darab, s vagy ismerős, egy nagyon távoli vidékről.
Én mindig őszinte voltam, és vagyok magamhoz. És szóltam is magamnak - vigyázz! Elbolondul a fejed, s akkor mit kezdesz magaddal? Kidobnak, egyetlen levél nem jön, s egy, két, hét emléke marad, mit teszel? Az évszázados csend lelkedben felborul, s átéled azt a kínt, amit már nem lenne szabad! Akkor amikor az ember már rég lemondott arról, hogy szívét valaki megdobogtassa, akkor az duplán dobog, és nagyonbb a hatása, mint bárki gondolta volna. Mert én nem vagyok mégsem olyan, hogy az évek elmúltak, azért nem jöhet semmi. Szép őszi idő mindig jöhet, s én miért nem fogadnám tárt karokkal, s ha keretek között is, az miért lenne baj, hisz akkor már a kor sok mindent megszab. S mégis ha ilyenkor jön bármilyen melegítő érzés, miért ne fogadnám azt boldogan, kitárt karral. De adnak-e? Tudom-e, hogy ad-e az, meleg sorokat, és érzést, kitől azt várom. No hát ez itt a nagy dillema, mi állandóan rágja a belsőm!Nem tudok semmit, hát azt sem tudom mit is csináljak. Hiszen olyan sok minden függ attól amit te válaszolni fogsz! Vagy tán nem is válaszolsz, vagy halálra rémülsz, és soha nem is hallok rólad! Vagy úgy érzed mégis jó e sorokat olvasni, és örömmel tölt el. Nem tudom. Semmit nem tudok, most csak annyit hogy van messze, nagyon messze egy ember, aki kihúzott egy bezárt fiókot szívemben, s úgy hagyta tárva, nyitva, hogy csináljak azt vele amit akarok. És én nem tudom mit csináljak!
írta Buba 2013 jan. o3
