A piros víz

A düh egyre nőtt. Érezte, amint elönti, majd fogva tartja, elméjét, testét átjárja. Amikor a levelet olvasta, még tán meg is értette valahol, igazat is adott neki, el is szégyelte magát néha. Azután mind többszőr, és többszőr, futott át rajta, s egyre jobban észrevette, az őt sértő, megalázó, hol beképzeltséggel teli sorokat. Utána már ott tartott, hogy amikor olvasta, szinte sírni lett volna kedve. Az írás oly beképzelt, olyan önimádóbbnak hatott, alkalomról, alkalomra, hogy már szinte önmagát kínozta az olvasásával. De olvasta, szászszor, ezerszer, elemezte, sorról sorra ment, hátha talál némi mentséget. Némi valódi bántásra utaló sort, valami meghatót. De nem talált. Az írás olyan mélyen hatott rá, hogy belebetegedett. Nem voltak napjai, amit kellett, elvégezte, majd fáradtan, szédűlve esett az ágyba, és azonnal álomba merült. Ezek voltak a boldogság pillanatai. Amikor felébredt, hiszen apró, kis idős alvások voltak ezek, újra a reménytelenség lett ura, és vette sorra megint sértéseit, alapozatlan vádjait, neki kimondott, s megmondott parancsolatokat. Érezte, amint fogyott az ereje. Pedig az hitte, majd lassan csak jobb lesz, enyhülnek a kínok, és ahogyan múlik az ídő, válik a levél, egyre távolabbivá, egyre kevesebbé. Nem így lett. Lassacskán rászokott, hogy gyorsan végezze teendőit, és utána döljön is el, s álmodja azt, hogy az egész, nem igaz. Már égett belül mindene. Enni nem evett, inni alig, el is felejtette már, lefogyott mint egy karó, pedig volt szép súly rajta. Amikor kezdte úgy érezni, hogy nem, ez így a többivel együtt nem megy, gondolkodóba esett. Rákos volt. Egyikből, kijött, a másikba be, amúgy is legyengült testét szívta el a fájdalom. És amikor eszébe jutott,hogy a maradék engedményt is csak  az ő "szegény" állapotának nevezett engedményként kapta, haját tudta volna kitépni. Sokszor át és átrágta. Megsértette - e  a férfit valóban, vagy épp legfájóbb pontjába talált bele, s emiatt e személyes elszánt bosszú. Már nem is élt, csak volt. Tette napjait, egyiken nem tudta, mi lesz a másikon, csak gondolkodott mit tegyen, hogyan segítsen magán. És egyszer jött a gondolat, hogy ez így tovább nem megy. Várható műtétje, megalázott énje, teljesen összeszakadt, és már csak azon gondolkodott, hogyan is tegye könnyebbé helyzetét. Összehasonlította amikor még könyörgött pár hónapért, amikor élte veszélyes, csak épp, hogy valószínű volt. Mit is adott volna akkor, hogy éljen, napjai legyenek újra az övé, s kezdődjön megint az élete. És most egyetlen lórúgással elvettek töle mindent. Igen lórúgást mondok, mert az egész olyan volt, mintha a hatalmas ütéstől essze repült volna önmagától el. S akkor már tudta mit csinál. A halálát végigélni gyáva volt, a vizsgálatok kimenetelének lehetősége, olyan semmi, hogy már bízott is abban, hogy csak jót tesz magával.Tövig  összekarcolt büszkesége, mély, odafigyelős, sértésekkel telve kapott levele, annyira fájt már, hogy tudta, már csak napok kérdése és nem bírja tovább. És akkor belényilalt az ötlet. Megfürdik, szépen lassan, lemos magáról minden fájdalmat, szidást, önteltséggel teli sértést, és ázni fog kicsit. Tudta, hogy az egész nap az ővé. De mit akar tenni, hasított belé, eddigi élete szerint, a lét szent dolog volt számára, örömmel teli. És mi lesz a szeretekkel, azokkal majd akik rátalálnak. De már nem számított semmi. Annyira tudta, azt, hogy élte már nem az övé, felsorolt sértéseinek nem okozója, szeretete, és rajongása olybá túlnőtt rajta, hogy semmit nem tudott ellene már tenni. Szépen, lassan, levetkőzött, ruháit egymásra tette, mintha azt majd újra fölvenné, mindent odakészített, olllót fésűt kefét, testradírt, kencét, és finom habot, mintha csak illatos fürdőjét készítené. S amikor a kád megtelt, lassan belelépett, beleereszkedett, míg a víz  meleg öleléssel, körbe nem bugyolálta. Élvezte kicsit a símogatást, a meleg víz érintését bőrén, átadva magát a semmi pillanatának. Csendesen feküdt, lassan már a szájáig ért a víz, az illat, amit érzett csodálatos volt. És akkor egyetlen rántással elővette a legélesebb odakészített kést, és végigvágta csuklóját. Lassacskán érezte, mennyire álmosodik. Azt is furcsálotta, miért lesz előbb rózsaszínű, majd egészen vörös a víz. Valamit sejtett, de már nem értette, hogy tulajdon erét vágta át. Feküdt ott csendben, nem fájt már semmije,  majd lassan lecsúszva, a víz alá került, és az tisztára mosta fáradt agyát.

írta. Buba

Rossz vágány

S akkor nyílt az ajtó. Szíve hevesebben vert, de várta, mégis nagyon várta, ezt a találkozást.  Nem tudta, milyen lesz, csinos, kedves, megkapó netán morcos, szemét összehúzó,enyhén barázdált férfiarc. Ránézett, és, hogy zavarát leplezze, a zsepkendőjéért nyúlt. Nem kell, szólt a férfi halkan, megnyerő hangon, és lassan az asztal mellé ült. Kellett már ez a találkozás. Hosszú idő óta jöttek, mentek a levelek, ám halványan sejtette a nő ,hogy néha terhes az ,hogy elég gyakran ír, ám már betanítva, leszokva, minden felesleges szó leírásától. Nehezére esett tömören, és keveset írni. Foglalkozási ártalom is volt, a hosszú, részletes írás, de e mellett, ráadásul annyit mesélt volna a férfinak, de az ide-oda való ugrálástól, a témák között, a férfi csak ingerültebb lett, és már biztos ,hogy sok sor volt, amit a férfi el sem olvasott. Érezte a nő, hogy nem szabad felesleges köröket futnia. Meg kellett őrízni, azt a keveset, amit a férfi hajlandó volt elolvasni, még így is érték vádak, levelei terjengősségéért. De írni kellett. Írni akart. Hiszen annyi, de annyi mondanivalója volt. Az egyetlen kapocs volt ami e férfihez kötötte, hiába tudta, hogy csak egy nő a millió közül, cseppet sem tartja jobban észben a férfi, mint bármelyik nőt, akivel kapcsolata volt. Nem, nem olyan nők voltak, akitől félni kellett, betegségből gyógyúlt, hálás emberek, akikből a férfi, adott tulajdonságából fakadó udvariasságával, és mindenkit megnyerő kedvességével  hálát és megkapó bizalmat váltott ki. A nő előszőr hitte, hogy ez az emberek szeretetéből fakad. De rá kellett jönnie, hogy a férfi természete ilyen, a beteg ugyanolyan munkaeszköz kezében, mint munkásnak a kalapács. Pusztán lelkiismeretes volt, és mindent megtett, hogy tudhassa magáról, munkáját szive és meggyőződése szerint, tökéletesen végzi. Ez volt a mozgató rúgó, ezért szerette mindenki, mert a tökéletes munkavégzés miatti vágy, és kötelességtudat, adta a férfi szájába kedves mondatait. Adottság, s magával szemben támasztott követelmény volt ez, semmi köze nem volt a beteg sajnálatához. Végezte azt, amit lehetett volna akár lazábban, s trehányabbúl is csinálni, de saját maga elé lefektetett szabályai szerinti lelkibékéje csak így volt maradéktalan. Udvarias mindent feláldozó orvos volt, de nem a betegért, magáért tette. A nő mégis, mert nagyon gyanította e tényt,  megszerette, rajongó lett, mint a többi nő, bár az ő szeretete százszor többet ért mint bárkié. Csak a férfi nem vette észre ezt. Hiányzott már csak egyetlen nap múlásával is, a félmondatok, rövid szavak, amit annyira várt, és olyan megnyugvással töltötte el. Soha nem használta ki a férfit. Beteg volt ő is, de nem kért segítséget, náha kevés információt, ám küzdött magával, hogy maradjon csendben, és semmit ne áruljon el, mondhatni keserves állapotáról. Csak hallgatott, és várt, majd egy egy rövid szöszentésre várva, sírva válaszolt, és néha kérdezett. De nagyon keveset. Félt, nagyon félt, hogy egyszer teherré válik, tán akkora amikor a legnagyobb szüksége lesz a ritka sorokra. Nem értette, mert más volt, mint a férfi. Ő a levelek által is érzett, és elkezdett kötődni a férfihoz, bár tudta mennyire rossz ez, hiszen szinte kunyerált sorok voltak a férfi írásai. Mégis nagyon fontos lett számára, e virtuális kapcsolat, mondhatnánk azt is, hogy kapaszkodó tán, de nem, hisz a sok barát és kedves barátnő, méltóképp hallgatta volna meg.  De mégsem, ő már érzése szerint kötéllel tartozott a férfihoz, de miért, vajon mi volt az ok, amiért ez megtörtént. Senki nem tudta. Néha ha kicsit tovább ment, s túl sok volt a magánjellegű beszéd, kiosztást kapott, akkor bolond fejjel bosszút fogadott, ám nem bírta, nem ment akkor a nap, csak szenvedett, s minden perce a telefoné volt, amely jelzett volna ha a férfi keresi. De nem kereste. Nem volt fontos neki. Ill. fontos volt, de nem többet mint bármelyik meghallgatandó beteg. Mert lelkiismeretes, kedves, önfeláldozó  orvos volt. Hálálkodtak is a betegek, s a férfi ezt hogyan értékelte, a nő csak sejtette, tán tudta is, hogy a férfinek,ez az éltető erő,  csak mint elkönyvelt, jó lelkiismeret volt szüksége mindenegyes hálálkodásra. Aztán a nő, kíváncsivá vált. Tudnia, látnia kellett a valóságot, látnia kellett szeretete tárgyát, és találkozót kért.Tán remélte ,hogy csökken e kínos vonzalom, lelke egyszer szabaddá válik, és nem egy beteg lesz, a sok közül. A talákozás meleg volt. Szó szerint meleg. Ugyanis a várakozás, hiszen a férfi messziről jött, és ő már órákkal elötte, odaült várni, mint egy szerelmes kamaszlány. De téved az aki arra gondol, a nőnek mint  férfira volt szüksége az orvosra. Senki nem tudja, miért rajongott annyira, soha senkinek nem beszélt róla. Mikor bírta, élte hétköznapi életét, járta a vizsgálatokat, és az eredményekről szólni sem mert, nehogy teher legyen. Mert a férfi kínosan vigyázott az általa kezelt nők privilégiumára, arra,hogy az ő betegei, és a magáéra is. A nő csak nézte. Szerette volna csak megérinteni, kicsit megsimogatni, hozzáérni, mint gyermek a kirakatban hőn áhítozott, magának érzett babájáét, szeretett volna a hajához érni, becézni, szépet mondani, vidáman, és gondtalanul élvezni a pillanat varázsát, de ő csak hallgatott, és nézte szeretett férfiját. Mert ott volt valahol benne mélyen, eltemetett nőiessége, még most is mutatós, ápolt nőként, nem vénasszony, s senki nem is feltételezte, hogy csaknem 15 év a korkülönbség, ő és a férdi között. S a nő megvilágosodott. Akkor már tudta, hogy sorsa megpecsételődött, élete mától, rabság lesz, mindenki rabja mint ahogy eddig is volt. Mert rabnak született. Ezen változtatni nem tudott, vagy nem is akart már. Érezte, a benne kavargó meleg hullámokat ,torka elszorult, kedve lett volna beszélni, sírni, nevetni, de megszokta a fegyelmet, csak ideig óráig adható felszabadultsága mellett. Rájött,hogy örökre rab marad. Érzései rabja. Mert arra született, hogy szeressen, szolgáljon, családot, embereket, életet, és nem is remélte,hogy a férfi meglátja benne a nőt. Hiszen már tán az sem volt. Csak egy szolgalelkű, szeretetre vágyó asszony, kinek élete elsuhant a mellette elrohanó vonattal. Belátta ,hogy tovább kell harcolnia, minden nélkül, se szeretet, sem megértés, sem meleg szavak mögé bújva. Úgy érezte meztelen lett. Minden akarata, amit tervezett elszállt. Tudta, hogy vége annak a kevés jónak is, ami tartotta benne a lelket, érezte hiábavalóságát, és felállt. Szíve hevesen kalapált, a férfi ki máshoz, másokhoz tartozott, de imádata tárgya volt, itt ült mellette, szerette volna csak a leheletét érezni, a kezét megfogni, de minden hiábavalónak tünt. Ez nem az a vonat amire számított. Más vágány mellett várt, már hosszú idő óta, és nézte, ahogyan az emberek leszálláshoz készülődnek. Szive csaknem kiszakadt, a fájdalom, majdnem széthasította, és tudta ha nem fogja meg a percet, örökre elszáll. És elszállt. Nem fogta meg. Tudta mit kell tennie, s minden fájdalmával együtt sétálni invitálta a férfit. Még kevés idő, volt az indulásig. Várt egy gesztusra, egy virágzó mondatra, várta a szép szavakat, de hiába. S az idő szállni kezdett. Egyre gyorsabban, egyre vadabbul, és tudta , már nincs tovább. Vége. Fiatalságának csevegő mivoltának, újra be kell állnia a sorba, és folytatni kell az életét. Hiszen annyian támaszkodtak rá. Senki ugyan ezt el nem ismerte, de akkor is tudta. És egy meleg ölelés után valahonnan hallotta még ,"majd írj", és látta miként egy autó elsuhan mellette. Látott még egy őszülő fejet, egy álldogáló finom hölgyet, s lassan szívszakadva elindult hazafelé. S a levelek újra jöttek, röviden szinte csak szavak, s ő hűen, szeretve, küldte a válaszokat.                                                                                                                  


Írta: Buba

Egy emlék

A nő csendesen felállt, és a fürdő felé távozott. A férfi még lihegve, ám teste minden porcikájának gyönyörével, feküdt, és nézett az eltűnő női alak után. Szerette. Nagyon. Szívből, igazából, az ővé volt ez az asszony, aki lelke minden rezdűlésén át, testét is a magasba repítette. A nő lassan belépett, az ingerlő gsztusként, fátyolnak használt, muszlinkendőt, végighúzta a férfi testén. Újabb borzongás, és egyetlen rántás elég volt, hogy a nő testével újra betakarja őt. Puszta simogatás, de nem csak úgy, érzés nékül, becézés nélküli szemek találkozása volt ez, s majd kezét végig húzva a férfi hátán, a nő, hátára perdült. A férfi nézte ezt a testet. Nem volt szép, hibái, sérülések nyomai, szembetűnőek voltak. De minden ellenére tudta, azt, hogy amit kap, egyetlen nő nem tudja neki adni. Lassan újjai zongora billentyűként jártak a női testen, majd egy újabb fordulással a nő, fölé feküdt. A férfitest tehetetlen volt, keze meleg és izzadt, de a nő tudta jól, merre kell mennie. Végigjárta a csigolyák apró dudorait, azokat finoman végigtapogatva, majd lejjebb ért, s hirtelen visszakozott. Érezte amint a férfi teste pezsdűl, majd megfeszül, szája mohón tapadt, a szeretett ajkakra. Majd  tépték, harapták egymást, apró cirógatásokkal váltogatva. Majd forró fuvallat, ami a férfi testét,újra, s és újra  átjárta. Érezte, elveszett, de tudta azt is, hogy jó kezekben van. Egy jeges érintés gyorsan kúszott végig a hátán. Kissé lehűlt, ám a követő forróság, újra mindent betemetett. Test a testnek, test a testért, amikor egymás keresve, mindkettő a másik, élvezetére várt. Cicáztak, ágyat összetúrva, nem kímélve semmit, csak egymásba fúródó tekintetük volt, mi összekapcsolta őket. A nő szótlan forrósága, őt is át, és újra átjárta. Majd jött a mindent felülmúló szent kötelék, mi a nőt és férfit egy emberré teszi a szerelemben. Lassú ringások, apró szorítások, hangok, sikolyok, s közben a férfi alteste fogva volt, de nem engedett a szorítás, egyetlen percre sem. Majd vad ringás, és izzadságban fürödve nyakat harapva, jött a hegyomlásszerű, a férfi részéről soha ki nem számítható önadás,  mely egész testét előszőr görcsbe rántotta, majd elengedve, megígézve, lassú ernyedésben a felhők fölé emelte. Kimondhatalan érzés volt. Fönt járt a magasban, tán ez az igazi menny. Miért tudja így ez a nő, és honnan a tudás? Ősi népek vad rituáléja, mi rengettett világot, ágyat, lelket, testet, mindent mi érzékkel bírt, s adta a nő magát, ősi ösztönével, érezve, az általa adott örömet. Most már ő vezethető, egy csendes lassú, csókokkal teli áldás felé. Ott volt, s mégsem, teste eggyé vált a férfiéval, és hagyta, had tegyen azt, amit ő akar. Szent érzés volt ez. Lába között nedves izzadtsággal és szerelmi nedvvel teli lucsok, majd a lassú száradásban,  mindkettő, karjával óvta a a másikat. Nézték egymást, nem tudtak betelni egymással, látva a másik örömét, a sajátjuk a másikévá vált. Szivük egy ütemre vert, majd a lassú ringatás, könnyű álmot hozott. Még álmukban is egymásba kapaszkodva, ölelve, adták magukat a beszűrödő világosságnak. A nő felált. Testét takarva, átsuhant a szobán, és kis idő multával, újra megjelent. A férfi nyúlt utána, de már nem ért el semmit, a nő köd lett, csak suhanó hangja hívta magával a férfit. Beteljesült álom, vagy mindent felülmúló eggyéválás? Nem tudom, csak azt, hogy régen volt, és többé soha nem éreztem!

Írta Buba, mikor emlékezni mert.

Bárányfelhő

"A nőnek olyan szeretetre van szüksége, amely nem múlandó. A nő - még a legérzékibb nő is - a lelkével szeret igazán, s nincs olyan párkapcsolati tanács, és szexuális trükk, amely boldoggá tudna tenni egy olyan nőt, akit lelkileg nem szeretnek. Akármilyen érzéki bravúr, vagy megrendítő testi gyönyör- egy nőnek ez nem elég, mert az igazi gyönyörpontja nem bonctani helyen rejlik, nem is, ahogyan mondani szokás, az "egész tesstében",hanem az egész lelkében. 
Minden olyan ölelés, mely csupán az "erogén zónák" ingerlésén alapul, kevés neki. Egy nő "erogén zónája" , a lelke.  


Müller Péter művéből szemezte: Buba Miskolcon, 2015. okt. 9.én