Elveszve bolyongtam szerteszét a lakásban, várva arra, hogy egyszer majd csak fölébred valaki. Addig nem mertem hangoskodni, a gépet bekapcsolni, nehogy a zúgásával bármilyen zavaró, mindenkihez megszokott alkalmazkodásom, nehogy a múlt záró akkordja legyen, nehogy azt higgye valaki hogy feldúlt vagyok. Pedig dehogynem, dehogynem! Szívem már hajnaltól a torkomba ver, az ágy kivet, majd magához húz, s várom a lehetőséget, amit tán az élet ad még. Nem várom, csak reménykedek. Bár megalázottságom úgy kívánná, hogy a gép közelébe se jöjjek, mégis abban hiszek, hogy mindez a lidércnyomás egy rossz álom, "félreértések vígjátéka" de nem, mint látom, halálosan komoly, tán egy büntetés, tán egy ember igaztalanságának eredménye, tán nékem egy utolsó pofon az élettől. Megérdemlem, nem mentem magam. Kapaszkodtam, magyarázkodtam, még az utolsó percben is próbáltam megváltoztatni a lehetetlent, kérni azt, ami nem jár. Ahelyett, hogy észrevenném, mily csúfság esett rajtam, megaláztak, porba döngöltek, tiszta szívű valómból, kifacsartak mindent, ami jó szándékú és őszinte volt, pusztán egy hozzá nem értő emberpár áldozataként vergődhetek ezután, s gondolkodhatok, még, már, alig hátralévő életemben. Mennyire távol áll ez tőlem. Mennyire a megalázottak büszke viselkedésével kéne válaszolnom. De nem. Mégsem tanulok, mégsem érzem mennyire szertefoszlott minden ígéret, s vágyott dolog, s az mit szép jővömnek hittem. Hiába a remény, csak egy mankó, mellyel közlekedem ezután, elkövetkező napjaimban. Mert az izgalom, s a közöny játszása, az, hogy mindenki gyanakvását elaltassam, hogy mennyire nem érdekel ez, iszonyú energiáimat emészti. De nem fogok fölkelni, ezután kora reggel, lesve azt, hogy mi is a napközben esetleg adott válaszod! Nem fogok a géphez ugrani, s félve mások csodálkozásától, nem fogom lesni, érkezett-e távoli üzenet. Mert már biztos, hogy úgysem jön. Ez biztosan így van jól, ezt a sors akarta így. S egy asszony méltatlan szavai, mely annyira megviselt, melynek valótlan mivolta, a szívemig hatolt. Nem, nem akarom, hogy eszembe jusson, nem akarok gondolni rá, menekülni akarok, a magam régi nyugalmába, és érzem, ez így lesz jó, így lesz egy el nem kezdett, s be nem végzett fejezete, az életemnek. Hisz ebből áll az egész élet, vagy elkezdett és befejezett, vagy el sem kezdett, végig nem élt fejezetekből!
írta Buba 2103 .01. 25-n egy rossz álomnak tűnő reggelen
