Elmélkedés

Egészen világos éjszaka van. Hanyatfekve fekszem az ágyban, mellettem a férjem szuszog, a lábamnál a macska.Nagy az ágy .Középen elfér egy harmadik, a magány.Nem volt ez mindig így.Azt hiszem boldog is voltam valamikor.Mikor is- nem emlékszem.Ha az ember senkivel nem beszél, nem keresik a régi ismerősei,nem kell senkinek, akkor az ember magányos? Nem érzem magam magányosnak,csak egyedülállónak.Senkit nem érdekel a sorsom.Totál depressziós vagyok, így hát én sem megyek sehova.Csak öt éve még annyi sem,inkább mióta meghalt a kutyám.Míg élt menni kellett. És jó volt. Mindenfele mentünk és közben elmondtam neki mindent.Öt lassan hatodik éve rákos lettem.Egyetlen kemora vagy sugárra nem kísért el senki.Tán el sem hitték.Néha úgy az ötödik kemo után már amikor alul felül jött, sejtették, hogy nem vagyok jól.Ha a földön voltam, a nagy fiam lusta disznónak nevezett, aki állandóan döglik. Hát felálltam. Nem mondtam semmit.Eleinte a lelkem felháborodott és ágált és harcolt,hogy én vagyok az, az aki azt a gyerekkort adta nektek.Ma már lényegtelen mit mond.Már tudom, hogy üres a lelke, és egyszer nagyon fog szenvedni.Anyukám is meghalt,fáj nagyon és hiányzik,mert míg élt gyerek voltam.Volt valakim,aki ha szitkok árán is de szeretett.A kicsi fiam is szeret.Tudom, érzem, de ő is el fog menni.És mi, vagy ki marad? Ezen még gondolkodnom kell.Nem akarok ,vagy nem tudok, öröm nélkül élni!Viszont nincs öröm az életemben csak fájdalom, kívül belül.Hiszen ezt nem hagyhatom... csak így