" Sok imbolygó halk kísértet
,
Lábujjhegyen jön el érted,
s pillantván a barna fákra,
gondolsz régi balladákra.
Nappal, - éjjel, így terül szét
fölötted az egyedüllét,
lassan tompa fullatag, vagy
csöndbe merülsz, hallgatag vagy,
nem akar a könny fakadni,
sem a szó könnyen szakadni,
mind nagyobb a néma sejtés
mindig több a mélyre - rejtés,
minden nappal amit élsz,
több amiről nem beszélsz."
Amíg csupán lopjuk magunknak egymást
csak lopott holmi lesz, mi rég miénk,
vezekelünk a rég megérdemelt nász
visszaeső kis bűnözőiként.
Akié vagy elvesz naponta tőlem,
s ha néha, visszakaplak egy napig,
megint sután, csak félig ismerősen
puhatolom, felejtett titkaid.
Heteken át, míg várom folytatását
egy-két lopott órának, meglopok minden varázst,mit új találkozás ad,
Mert úgy kezdjük mi egyre újra, hogy
már messze vagy, mikor megérkezel.
Karomba kaplak, s mégsem érlek el.
,
