Élve az alvilágban

Már egész vasárnap szörnyen érezte magát. Fájt mindene, a nyaka majd kiszakadt, de a többieknek nem szólva tovább végezte teendőit. Azután este, már alig látott, forgott az egész szoba, jónak látta menni az sürgősségire. Ott azt mondták zárójelentését meglátva, hogy az ott feltüntetett kórházba menjen vissza. Nem is bánta, hiszen jól tudta, hogy szeretett orvosa van ügyeletben. Odaérve, meg is lett a mentőangyalnak hitt doki, akinek elmondta hogyan van. Egyből vérnyomásmérés, meg is volt a titok, a rosszullét titka készülő agyinfarktus. Gyógyszert kapott amitől kissé jobban lett, bár kis idő múlva, újra kezdődött az egész.Vártak, s mivel nem történt semmi, se papír, se egyetlen jó szó, csak annyi ,hogy menjenek haza, hiszen az éjjelt nem tölthetik a váróban, Egy közeledő agyinfarktus árnyékában. Félt. Nagyon félt, tökéletes halálfélelem uralkodott el rajta. Kérte az orvosát jöjjön vissza, válaszként azt kapta, felveszik ha akarja,  a zártra megfigyelésre. Ekkor már az eszmélete csaknem elment, tenni semmit nem tudott, alig gondolkodni. Tudta mi van ott , az úgynevezett orvosi felügyelet kellett, így semmit nem tehetett. Mindent feltett egy kockára: Mivel ha nem marad, bármelyik pilantban összeeshet, aminek kezdeti zajlását, a z őt vizsgáló orvos jelezte. Viszont ha marad, jól tudta, a borzalom, amit csak hírből ismer, nem annyi lesz, amennyi a sejtése.  Kimondta , marad. Mindenki aki csak ott volt, próbált hatni rá, ne menjen be, még a ruháit összeszedő gondozó is próbálta visszatartani. De mi lesz ha visszalép? Lehet hogy megússza, de mi lesz később? Ezt így nem lehet kibírni. Már nem látott semmit, forgott minden, elfényesedtek a falak, és csak tántorogva lépdelt a mutatott szoba felé. A folyósó mocskos, bűzös, vizelet, cigarettaszagú volt, és emberszaggal keveredett. A kórtermében hat ágy helyett nyolc volt bezsúfolva, bár semmi személyes holmija nem volt, mert teljesen kifosztották, mindenét elvették, de mégis, azt sem tudta merre nézzen. Tisztességesen egyik oldalon sem tudott megmozdulni, ha a szekrényét akarta elérni, a lábáig kellett  kúsznia .És a mosdó. Mit is írhatna itt szegény mindent megtapasztaló lény, akinek a tisztaság fontos volt. Tudott alkalmazkodni, feltalálta magát, de itt többről volt szó.  A víz a zuhanyzóban kb. bokáig ért, felszínén, emberi fekália, döglött csótányok, és hányadék úszott. Biztatták ,hogy ez csak most ilyen, mert napokkal ezelőtt elromlott  a lefolyó, de félig eszméletlenségében csak egy újabb átugrásra való akadály volt. Elhatározta:mindent kimos az agyából. Semmire nem emlékszik, semmire nem gondol, semmibe nem bukik bele. Már átlátta mit tettek . Az őt hosszan kezelő rehabilitáló orvos aki oly kedvesnek, és oly megértőnek bizonyult, bizony csak álca, felesleges, nekifutások tárháza volt, nem érdekelték őt a betegek, csak egy a lényeg számára, a fejpénz. No hát,  akkor ott pontosan jól jött neki, az akutton, kevés volt az fejpénz, nem nagyon ugráltak ki az emberek az ablakon.Ugyanis az öngyilkos jelölteknek is, ez az osztály volt a átnevelő helye.  Előszőr egy enyhén süket rezidens gyerkőc kopogtatta végig, s látván össze  szabdalt testét, rá próbál hatni. Újra elmondott mindent, min ment kersztül két éjjel, és egyáltalán ez elötti életében, rák, műtétek sora, össze-vissza forradt test..... és ,hogy semmi baja az elméjének, pusztán itt fog most agyvérzést kapni, hisz a vérnyomása most is kettőszáz volt. Ráfogták, hogy az idegességtől, a feszültségtől, hát milyen legyen az ember ilyen állapotban? Látni kellett volna a rezidens gyermeki  arcocskáját, aki épp most egy "igazi beteget" csípet fülön.  Mondott mindent, hülye kérdést hülyére halmozott, majd elengedte őt, ígérve a maximális és körültekintő gyógyítást. Gyógyszer kellett volna. Az nagyon. Újra kivánszorgott az un. növérpulthoz, ahol egyáltalán nem tudta ki kicsoda. Volt ott kb. hat, jó erőben lévő izomkoloszus,un, erős, ápoló férfi,  volt egy csomó ápoló, nővér kettő állítólag, és orvosok, vagy  annak tanulók. Ez egy zárt alvilág volt. Senki sem vett beteget komolyan, azok úgy szaladgáltak a hosszú folyosón, mint tényleg a kísérleti egerek. Hiszen azok is voltak. A nővérállásban ki tudja hányadszor, elrebegte mondókáját, ahol is, szinte látta, amint elmegy az összes,  alig kinyögött szavai, a  növér, vagy orvos füle mellett,de azért a bárgyú lélek bőszen bólogatott, és biztosította a teljes gyógyulás reményét. De még ekkor sem kapott valódi bajára egyetlen szem gyógyszert, az agya kolompolt a szíve száznegyvenet vert. Félt, most már nagyon félt. Attól hogy meghal. Rájött, hogy itt senki nem törődik vele, kegyes orvosa, átpasszolta ide, levette a saját válláról a terhet, és dobot egy fejkvótát a zártaknak. Mert az volt. Egy bolondnak degradált, akiért az OEP fizet. S aztán eljött az éjszaka. Amint észrevette, mennyi minden van máson, amit előzőleg már  tán gazdáján látott, rájött, hogy biza itt nagy lopdosások folynak. Mindent amilye volt, mondjuk itt csak törülköző említhető még,  a feje alá dugott, ekkor pedig azért nem volt jó, mert az amúgy is a Don kanyart megjárt párnája olyan formát vett föl, hogy aludni nem lehetett rajta. Nem is volt nagy baj. Tán jó a csend, azután a nap után,  jó átgondolni bizonyos dolgokat. Sorba vette a a tényeket. Rájött a lényegre, hogy itt orvosi jóváhagyással nem szabadul ki! Viszont elhagyni sem volt szabad magát
mert azzal csak a saját helyzetén ront. Maradt a fárasztásos módszer, egyenlőre. Ami azt jelentette ,
hogy totál beindultnak teteti magát, és az  orvosok és a személyzet nyakára addig jár, amig azok meg nem unják. Ezenkívűl a  leglehetetlenebb kérésekkel állt elő, ami csak eszébe jutott. Pl. a pizsamáján a felsőn, egyetlen gomb volt. Tudta mindenki ,hogyan néz ki elölről, így hát jogos felháborodásnak tetette azt hogy nem tud begombólkózni. Így csak mondta, mondta, mígnem egy tisztességes felsőt  kapott. Amikor az egyik ápoló megjegyezte, hogy miért nem hozat be holmit, tisztálkodó szereket, bárgyú képpel közölte, hogy mindent hozott, csak elvették tőle. Látszólag teljes anarchia tombolt e helyen, kiszolgáltatva minden elmebeteg nővérnek, ápolónak! Utána az alsó pizsama következett. Láthatóan hosszú volt, de ha még nem is lett volna az, akkor is a mindent elárasztó wc-ből szívárgó víz, totálisan fölszívodott, a leérő nadrág szárán. Fájni érződött már a hasa is, az ott lévő nagy forradást  kezdte dörzsölni, tehát már egy nadrág miatt járt mindenki nyakára.Másnap már várva várta az estét. Nem tudhatta milyen gyógyszert adnak, de érezte, hogy pár órát alszik töle, és igyekezett erőnlétét, mindenáron biztosítani. Fizikailag még csak jól volt, de ennyi nyomasztó embertelenséget, és megalázó nyakontiprást elviselni szó nélkül, nagyon nehéz volt. Lassan kezdett tisztulni az elméje. Kigondolta, hogy nagyon összeszedi magát, egyenlőre semmit sem gondol előre, csak az adott nap fontos. De az nagyon. Az ágyán lehetetlen volt feküdni, annak kényelmetlensége miatt örökösen nem ülhetett török ülésben. A  tőle balra lévő ágyon, barnabőrű fiatal anyuka feküdt, de soha nem volt, a helyén,  ette a cigarettát. Semmit nem lehetett csinálni, de cigarettázni azt szabad volt. Logikus. Még ha valakinek sikerült szereznie, azonnal kiöntötték. Kész börtönfegyelem volt az amit itt emberi bánásmódnak véltek, vagy akartak. Néha már a folyósón sem lehetett látni a cigarettázásra hívatott szobából kiszűrődő füsttől.  No hát szobatársa itt töltötte csaknem az egész napját.Ez némi könnyebbséget jelentett, hely szempontjából,  ezen felül, egy nagyon okos és intelligens ember volt. Pusztán öngyilkosága utáni penzumát töltötte, de nagyon készéges, kedves volt, nagyon  jól lehetett vele "összedolgozni". Megbeszélték, hogy csak egymás után fürdenek, kiküszöbölve bizonyos dolgokat, megosztották, azt a keveset ami bejutott. Nem mintha nem járt volna minden délután hozzá látogató, de bármire szüksége volt, bizti hogy valami elfelejtődött. Tehát már tudta ,hogy mindent a benti lehetőségekkel és új barátja segítségével kell megoldania. Újabb este, s a hőn áhított alvás, úgy hajnali négyig. Ráadásul az örök félelem ugyanis vegyesen feküdtek a folyosón, férfiak, nők, súlyos betegek, és lopós betegek. Ráadásul aki nem aludt, észrevehette, hogy egyetlen lélek, mármint nővér vagy ápoló, nem jár a folyosón. Irtóztató reggelekre ébredt.

 Kezdet drámai lenni az egész ottlét.  Kicsit lehűtötte magát, és félrevonulva átgondolta, hogyan is, és mit tehet. Mivel, már jóval jobb volt az állapota, nem kellett gyógyszerért könyörögni, ugyanis mindent adtak, csak épp vérnyomáscsökkentőt nem, így a leghelyesebbnek gondolta, ha teljesen tiszta agyával lép fel az ellenség ellen. Ellenség: Ápolók, nővérek, tanulóorvosok, mind, mind, egy követ fújva, bármit szólhatott, kérhetett, magyarázhatott az ember, "igen azonnal intézkedünk," válaszolták kedvesen, vagy szemforgatva,  majd tovasuhanva, még azt is elfelejtették ,hogy ott van. Így hát jobbnak látta hasznossá tenni magát. Az idő gyorsan szaladt, és valóban sok volt a  beteg, akire áldás volt odafigyelni, egy teát bevinni, szólni a nővérnek ha kellett  valami valakinek, stb. Mert a szorosan zárt ajtajú növérszobából, egyetlen "egyészségügyi dolgozó" magyarúl ápoló, nővér, nem volt látható, csak ha szóltak neki. Erre viszont marhára mérgesek voltak, de kötelességük volt menni.   No ezt ki is használta. A legkisebb kéréssel, és ment ,és szólt hogyha valamelyik betegnek valami kívánsága volt. Ezzel el is ment úgy ahogy ,de mégis gyorsabban a nap. Viszont ezzel tökéletesen sikerült felhívni magára a figyelmet. De a hatás, a látvány hatása, a szag csak úgy volt tűrhető, ha se jobbra, se balra nem néz. Teljesen kikapcsolt aggyal, csak az osztályra figyelve. Volt amikor egy 86 éves idős nőbeteg, aki nem tudott járni sem ,vagy alig, de mivel időskori demenciában szenvedett, semmit nem tudott magáról,  többszőr is elindult. No ez  sem vezetett jóra. Szegényke csak  beszélt, csak mormogott, meghasadt életét, letünt élményeit. Azután megint felkelt nagy nehezen, és már az ágyba kapaszkodva próbált, valamit elérni. Ekkor akkora zuhanás volt hallható, de akkora, hogy percekig nem mert hátranézni, mert félt, hogy egy széthasadt görögdinnyét talál, a néni helyén. Na lett ezután totális felfordulás, szaladgálás. Az elkövetett figyelmetlenséget, csak úgy dobálták egymás fejéhez az ápolók. Mi lesz ha baj lesz? Ráadásul mindenki, mindent látott. A néni a legpompázatosabb színekben, és dadogva feküdt a földön, míg három, négy,  markos legény próbálta húzni-vonni. Nem volt ez könnyű. A betegek lélegezni alig mertek. Egyértelmű volt az ,hogy a néni mellett valakinek kellett volna lenni. A személyzet bepisilt a félelemtől, hogy tán nem történt e a néni fejében bármi. Azonnal, MRI. Amikor észrevették, a nagy nyilvánosságot,  láthatóan félelem ülte meg a személyzetet. Szóval minimum így kell komoly vizsgálatot itt kiprovokálni. Kedves szobatársa hazament. Végre a másik oldal is üressé vált mellette. Ezután már csak szaladgált, a jobban lévő betegekkel beszélgetett, TV-t javított, és ha valamelyik magasabb beosztású egészségügyi dolgozó jött vele szemben, biztos,hogy minden kiolvasható volt a szeméből. Mintha felfigyeltek volna rá. Ezután némi tisztelettel, és odafigyeléssel bántak vele.Úgy hiszi féltek töle Mert már merte kinyitni a száját. Semmi veszendőtől nem félt, mert nem volt veszendő, elveszíthető! Nincs említve ,hogy aki itt fekszik, azt három naponként orvosszakértői bizottság faggatja meg kicsit. Hogy ez miből is áll? Pár kérdés, és jól szemügyre veszik az embert, hozzá nem értő, pusztán a jutattásért odajáró egyének, mondjuk egy orvos az írnokával. Totál véletlen, hogy ki milyen indulatú "fegyőrt" fog ki. Mivel híre megy, és hogy mindent ők döntenek el, így hát aki esedékes volt vizsgálatra, az reszketett, szája összeragadt,  és még a nevét is elfeledte. No eljött az a bizonyos vizsgálat, reszketve ült le a mutatott székre, és válaszolt a következő kérdésre:  Milyen napot írunk, hányadika van, hol lakik?  A kéz lucsokban fürdik, a hang remeg, a test izzad, és vár. Majd később holott mindenre válaszolt, közölték vele, hogy még három napot ráhúztak. Mármint ott kell még, annyit tölteni. Előszőr nagyon megijedt, az egész gyomra reszketett, és magában azt kérdezte, mi ebben a gyógyítás? Orvost nem látni, s netán vizitnél elkapja az orvosát, hadarva gyorsan ki a mondandót, hátha nem süket fülekre talál. Tudva levő ,hogy orvos nem érezhet semmit betege iránt, de emberség az hol van, hová dugják, az igazságot?A nap hátralévő részében, vidáman hetyegnek, röherésznek, igen ezt kell mondanom, mert ezt csinálták. Volt egy férfi, aki azért volt bent mert a saját édesanyját akarta megerőszakolni. Ez az ember félmeztelenül, nagy felfúvódott hassal sétálgatva, hordozta az undor minden jelét, amit a kevésbé beteg embereknek el kellett viselni. Nem, nem viselte el. Felháborodott, kiabált, hogy mi ez akol, vagy az emberi lét megcsúfításának magasiskolája? Csak ment , le és fel, míg közölte vele, hogy viszonylag "jóerőben" van. Reggeli, ebéd, vacsora, monoton egyszerűségével, állva, néhol öklöndözve, kilógó nemiszervek között, már mindegy volt. Egy számított: Ép ésszel túlélni, egészségesen kikerülni. De az erő fogyott. Újabb törvényszéki felülvizsgálat, s egy laza mozdulattal átnyújtotta, fellebezését. Néztek mint borjú az újkapura.  Totál véletlenül tudta meg, hogy van ilyen, és lehet, akár azonnal megírni, és továbbítatni .Így is lett. Innen valami történt. Kitértek az útjából, soron kívűl adtak ruhát, nem mertek visszaszájalni. Sőt amit csenni lehetett, mindent kaptam. A fellebezésnek híre ment. A betegek hozzá fordultak, ha ügyes-bajos dolgaik nem találtak meghallgatásra. És nem volt jellemző a meghallgatás.Ekkor már szinte nélkülözhetetlen lett a betegek számára. Az örökös tevékenységtől, a sok jövés-menésétől jól elfáradt estére a teste, lazult a szoba is, és híre ment  hogy nagy összejövetel lesz minden egészségügyisnek, déltől. Az osztályon is egy idegen orvos fog ügyelni,  helyettesíteni.  Egyedül maradt a pribékek nélkül, egyetlen tanulónővérrel, és a vendégorvossal együtt. Ráadásul egy igazi humánus orvosra talált. Bement hozzá, tökéletes nyugalommal mindent elmondott,   felébredő  élniakarása az arcára volt írva. Az orvos telefonszámot kért, /Isten áldása rajta/ Bejöttek érte, otthonról, már mindenki segítette.  Annak az estének,   minden egyes percét, százszor ezerszer, újraéli.Valódi csoda volt, és újra bebizonyosodott, hogy igenis  vannak csodálatos emberek, tiszta  lelkű orvosok. Szabadítójának, pedig Isten áldását kérte. Ő csak annyit kért, hogy felelőséget  vállaljon valaki. Amint az írás meg lesz, akkor ő elenged, de nagyon gyorsan. Jöttek érte,  futott, az emberek, kedves betegtársai segítették, sírtak, örültek! Ilyen az, amikor az ember a mocsárban is ember tud maradni, és segít mindenkinek akinek csak tud. Azt a kíséretet az ajtóig, sírást simogatást, soha de soha nem feledi!!!!     
                                             

Megélte Buba