Mint amikor szétfolyik a víz amelyet kezedben tartasz, s ujjaid közt engeded, úgy folyik ki az életem, saját testemből. Hatalmas vértavakon gázolok álmomban, viaskodok azzal, mit nappal nem létezővé gondolok, ám az éjszaka démonjai mindent láthatóvá s élőnek láttatnak. Tudom, hogy az éjszaka igaz. Tudom, hogy minden napom, a megalkuvás, és a semmit tenni tudás jegyében zajlik, s egy másik élettel lett fölcserélve a mostani. Becsülettel végigéltem, ám az álmaim megmutatják a valóságost. Vívódásaimat a valódi, és leélt életem között.
Hatalmas szénhalom tetejéről csúszok mászok, lefelé ölemben egy pici gyerekkel, akit meg kell mentenem. Ezt jól tudom, és én mentem, viszem, rohanok a túloldal biztonsága felé. De a túloldal biztonságáért meg kell küzdenem. Hatalmas vértó áll köztem és a túlpart között, és én neki vágok, hogy átevickéljek, s közben a kisbabát is mentem. Úszni nem tudok, hisz a vér oly sürű, csak nehezen haladok, és undorodok a lassan már a számba csapodó félig alvadt vértől. És én küszködök. Már már úgy tűnik, hogy átértem, de valahogy mindig visszakeveredem ugyanoda ahonnan indultam, és csak a kisbabát védem. Már alig alig lélegzik, és egyszerre ott vagyok a túlparton. S akkor egy pici ajtóban állok, ami épp, hogy valami fedezéket nyújt, és leteszem a terhem. S ahogy leteszem, a zsákot, a kisbaba helyén egy zsák krumplit találok. Szétguruló apró gumókat, amit sírva, térdepelve próbálok összeszedni, és eszemvesztve siratom eltünt kisbabám. Visszanézek, s látom amint a hatalmas vértóban hullámzik, hánykolódik egy pici baba, s újra visszaindulok érte. Megint megküzdök az áramló megalvadt vérrel, lábam fáj az erölködéstől, s mikor visszaérek, az ajtóban leteszem a batyut. Ekkor megjelenik a nagyfiam, és megkérdi, miért teszem ezt, minek még egy kisbaba, nem vagyok normális, hogy krumpli helyett egy gyereket hozok.Akkor belevettem magam a vérbe, már vergődve haladok át a túloldalra, s mászom fel örűlt sebbeséggel a hatalmasan tornyosuló széntörmelékből álló domboldalra. S mikor felérek látom az alattam lévő tájat. Egy ház, elötte tó, és ott játszik egy gyermek. Én fáradt vagyok, alig állok a lábamon, és szégyelem, hogy miket csinálok, s álmomban gondolom, hogy ez már az őrület. Felébredek, s vízben úszva keserű szájjal érzem, hogy tényleg ez már maga az őrület.
